Előszó
Részlet a könyvből:
Ingrid szinte ugrott felfelé a lépcsőn, aztán berontott az alsó előcsarnokba. A külső napfény után a helyiség kellemes-hűvösen hatott. Az ablakpárkányok még nedvesek voltak. Ingrid meglassította lépteit és mélyet lélegzett.
Mily otthonias és jószagú volt itt minden, milyen csöndes és magátólértetődő ! Elégedett sóhajjal tette le utazótáskáját, levetette kalapját és fésülni kezdte haját a kopottas, kétszárnyú falitükör előtt. Megállapította, hogy arca a legcsekélyebb változást sem mutatja. Igazán különös, gondolta, hogy egy ember ennyit élhessen át anélkül, hogy ennek akár a legcsekélyebb nyoma is maradna rajta. Hallgatózott, keze egy mozdulat kellős közepén megállt, még mielőtt fejéhez ért volna. Egyhangú, tompa zümmögés hallatszott az ebédlőből, mintha egy óriásmacska puszta boldogságában reggeli imáját mormolgatná. Ingrid nevetett. Félretette a fésűt és lábujjhegyen az ajtóhoz surrant.
Úgy volt, ahogy elképzelte : Lind ingujjban állt és a nagy, kék kézimunkaterítőt porszívózta a tölgyfaasztalon. Lind háttal állt neki, a porszívó fényes acélszája pedig szívta a port a terítő számtalan bojtjából. Az inas ügyesen forgatta a készüléket a nagyhasú, fehér paraszt-rokokó bútorok alatt, szinte úgy látszott, egészen különös, erőt-kímélő módszert talált ki erre a célra.
Ingrid egyetlen pillantással átérezte a helyiség egész légkörét, annak minden idillikus és hagyománytisztelő elemét: a négy hatalmas ívű ablakot, háziszőttes függönyével, előtte a szélben halkan suhogó zöld lombozattal, a jól ideülő virágfüzéres falikárpitot, a mahagóni szekrény zöldcsíkos márványlapját, a fali gyertyatartók karcsú viaszgyertyáit, Breda és Röhl családi arcképeit. Igen, itt valóban itthon volt, ez volt gyermekkorának levegője, mindaz, ami itt feléáradt, - talán ma utoljára.
Vissza 
