Előszó
Tendert, vad esőt hozok aszú mezők
virágaira; s ha alél a levél, hűs fátylat a dél
tüzes álmaira. Szárnyam szór kelteni harmatot a pici
bimbóra, ha álmatag pihen anyja szivén, akit a fény...
Tovább
Előszó
Tendert, vad esőt hozok aszú mezők
virágaira; s ha alél a levél, hűs fátylat a dél
tüzes álmaira. Szárnyam szór kelteni harmatot a pici
bimbóra, ha álmatag pihen anyja szivén, akit a fény láncában ringat a nap. Korbácsom a jég: a zöld vidék
nyög alattam messzi fehérben, s mint permeteg, tovább megyek s menydörgés a nevetésem.
Szörnyű hegyeket hóval temetek
s a fenyők sírnak komoran; s ez az én fehér párnám, hol az Éj
ringat jég-karjaiban. Nagy tornyaimon kormányosom
a villám őrködik; pincémben örök vihar dörög
és rázza láncait; és földi tájon, óceánon
vezetőm simán suhan át, mert a bibor mélységek alól
vágy hívja, ezer najád; völgyek, hegyek, patak felett
és tó és bérc felett akárhova száll, mindig vele jár
a szellem, akit szeret; s míg rajtam az Ég kék mosolya ég, neki folyton a könnye pereg.
Vad tollazata tüzében a
meteorszemü, vérszínű Nap fedélzetem hátán terem,
ha sápad a virradat; s ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt
földrengésrázta hegyen, hol szárnya arany lángjaiban egy percre megpihen. S ha az Alkonyatot tükrözve lobog
szelíden az óceán, lentről meg a mély ég lila
gyászleple hull reám: mint gerle ülök fészkem fölött szárnycsukva és puhán.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal