Uj idők 1944. december 9.

Előszó

Részlet:

Lassan esteledett. A műhely zugaiban kormos éjszaka volt már, de az ajtó homályos tükrén még beleskelt néha a lopakodó alkonyat.
A tűzhely salakja alatt még hunyorgott egy kis parázs, de a szerszámok már elpihentek és a fogók, kalapácsok, lyukasztók, vágók álmosan dőltek a sötétség vánkosára.
A fujtató óriási zsákja lebegni látszott, a kürtő mintha ismeretlen magasságba nyúlt volna, a tőkén lomhán terpeszkedett az üllő és mellette a kád vize fekete volt, mert kormos gerendák nézték magukat benne. A 'evegőV ?n fv - szénnek, égett patá
nak hidegülő csínos szaga úszkált.
Az öreg kovács szögre akasztotta a bőrkötényt, megtömte pipáját és amikor rágyújtott, a felvillanó fényben megéledt egy pillanatra még a műhely, de aztán mély árnyékba sülyedt minden, mert kicsoszogott az öreg, becsukva maga mögött az ajtót.
Az udvar is elcsendesedett már. A ház kéménye szelíden füstölgött, az utcán egy-egy szekér zörgött és a pitvaron alacsony szék kínálta magát az öreg mesternek, hogy pihenjen meg rajta.
— Nem bánom, — ereszkedett le a székre — a vacsora még úgy sem kész.
Bent meggyújtották a lámpát
s
az udvaron ettől este lett. Az égen csillag nem látszott, mert őszi pára szállt a levegőben, de nyugaton derengett már a kelő hold, amit a toronyóra álmos zengése is siettetett.
Hűvösödött.
Néhol csattant az ajtó, az utcán még léptek dobogtak, egy-egy elkésett kiáltás is belehullt a csendbe, de aztán eligazodott minden és a hold megvi'ágította az őszi kerteket. A vén fákat megsimogatta puha sugarával, és félszemével benézett a műhely törött ablakári. És a holdfényben egyszerre titokzatos és .szén lett minden. Halkan zörrent valami a sarokban, füstölögni kezdett a kis parázs, meleg arany hullt a kormos lapátra, a kis fogók éberen figyeltek, a satu kedélyesen szétnyitotta mogorva száját, a kormos víz tükrében az üllő karcsú lett és fényes, a dróton függő patkók messze utakra gondoltak, ahol végigvágtatnak valamikor, az új vasrudak ridegen fénylettek, mert nem tudták még, mi az élet, amikor nagyot sóhajtott a fujtató.
— Hááuh ... h!... alusztok?
— Nem! — felelt egyszerre mindenki — dehogy alszunk, ha csak a nagykalapács nem ...
— Alszik az öreg — mondta egy kis egér, aki a tél elől húzódott be a meleg műhelybe — megcsiklandozzam?
— Csak tisztelettel, — szólt a fujtató, aki sokat adott az illemre — te tulajdonképpen úgysem közénk tartozol...
Az egér végigszaladt a nagy kalapács nyelén és gyorsan leugrott.

Vissza