Újguineai utazásom emlékei

Előszó

Mikor a Csittvári Krónika egyik hőse, Barkó Pali, kezében egy görcsös bottal, oldalán tarisznyával, fejében egy csomó keleti nyelvvel elindult Belső-Ázsiába, hogy felkeresse a magyarok őshazáját, alig vállalkozott többre, mint 1895-ben Bíró Lajos, aki a modern kutató expedíciók korában, számbavehető segédeszközök nélkül nekivág Újguinea őserdeinek „gyenge fegyverekkel, ugyanolyan erős hittel, hogy neki ott baja nem eshetik". Mi űzte, mi hajtotta őt oda? Mi adta neki, a negyvenévesnek, a vándorbotot kezébe, hogy valóra váltsa ifjúi álmát, még esetleg a soha vissza nem térés árán is? A gyermekkorunkban valamennyiünk lelkében élő égő vágy a trópusok, a misztikus őserdő iránt, a maga csodálatos, más világot jelentő növényeivel, még csodálatosabb állataival? A kielégíthetetlen gyüjtőszenvedély? Kifelé, a nagyvilággal lelkének csak ezt a felszínét láttatta, de legmélyén ott élt a maga teljes ellenállhatatlanságában az igazi ok: a természetnek szinte imádatba boruló szeretete és az a törhetetlen akarat, hogy mint kis nemzet fia a tudománvnak és művelődésnek olyan szolgálatot tegyen, mely méltón sorakozik a hatalmas nemzetek hasonló teljesítménye mellé. Ami Körösi Csoma Sándort (Jókai Barkó Paliját) elsegítette Tibetbe, ami Balogh Józsefet elvitte Guianába, hogy valahol a Rio Berbice mellett térjen ismeretlen Örök pihenőre, Xántus Lajost Mexikóba és Kaliforniába, ami Fenichei Sámuel végső állomásául a stephansorti temetőt jelölte ki: ugyanaz az akarat éltette és tartotta fenn Bíró Lajost is hat nehéz, viszontagságos és nélkülözésekkel teljes esztendeig Újguineának akkor még jórészt ismeretlen földjén... Vissza