Újházi László

Előszó

Nyolc nappal az aradi és pesti kivégzések után, 1849. október 14-én az osztrák hatóságok kényszerútlevelével, amely megállás és visszatérés nélkül Sopronon és Bécsen át Hamburgba s onnan Észak-Amerikába szólt, egy kis csapat magyar menekült lépte át az osztrák-magyar határt. Valamennyien a komáromi vár tisztjei voltak, akiket a komáromi kapitulációs feltételek értelmében Haynau kénytelen volt kiengedni a markából. Vezetőjük egy, a többiek által szemmel láthatóan nagy tisztelettel övezett középtermetű, sovány, ritkás ősz hajú, hosszú ősz szakállú, őrnagyi egyenruhát viselő férfi volt: Újházi László, Komárom várának utolsó kormánybiztosa.
Neve, amelyet akkoriban az egész ország ismert, ma már csak kevesek - a korszak történetével közelebbről ismerősek - számára mond valamit. Újházi osztozott a reformkor és a szabadságharc sok más kiváló alakjának sorsában, akiknek a feledés lett osztályrészük. S ez a feledés nem minden esetben annak a természetes folyamatnak a következménye, amely az emberiség, a nemzetek kollektív tudatából kihullni engedi mindazt, ami túlságosan kicsinynek bizonyul ahhoz, hogy fennakadjon az idő rostáján. Ebben a méltatlan, idő előtti elfeledtetésben nagy része volt a kornak, amely a forradalmat követte; mégpedig nem is annyira a forradalom emlékét tűzzel-vassal irtó önkényuralomnak - hiszen az a nemzet nagy részéből ellenállást váltott ki -, mint inkább az 1867-es kiegyezéssel teremtett új politikai rendnek. Vissza