Bronzmadár

Előszó

Ungváry, Ungváry; ízlelgetem a szót. Ezzel a névvel már vannak (?) egy páran a magyar irodalmi életben. Talán közülük valakinek a... kérdem naivan, mert nem árt, ha az ember tisztában van vele; de a fiatalember kétségbeesetten szakít félbe: „Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse...!" Na, ez szép, ilyen művelt író, de hát akkor - száll meg engem is a költői hangulat - „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?" Fáradtan legyint: egyszerre?! Könyvtárak poros polcain, mostoha irodalmi lapok betűdzsungelében 1989 óta fellelhető egy-egy - az észrevétlenségből csukafejessel a feledés homályába veszett - írása. (Összesen 18 darab.) Nono, észrevétlenség, hisz annak idején a Tiszatájban megjelent „Csak egy volt" című novellát a Mindennapi irodalmunk rádióműsorában Ilia Mihály is méltatta. „A többi néma csend." (Shakespeare!!) Volt még egy forgatókönyv Makk Károllyal, s aztán: regény, a Bronzmadár, ami az 1991-es megírás óta pihent a fiókban, hogy a Kráter Kiadó pályázata kivesse, mint tűzokádó: megnyerte a Budai Gábor díjat (Megosztva.) A regény azt bizonyítja, hogy az olvasmányosság, fordulatosság nem mond ellent az irodalmi igényességnek. A rendszerváltás idején játszódó történet középpontjában egy, a maga útját kereső fiatalember, Botond áll. Az önmegvalósítás, az őszinte (őszintébb) élet keresésének problémája mindenekelőtt a konformizmus-nonkonformizmus örökzöld dilemmájaként fogalmazódik meg. Az ellentétpár egyaránt vonatkozik a társadalomra, a munkára, a családra. Ezt a kérdést Ungváry ügyesen felépített konfliktusrendszerrel ábrázolja. Látszólag lineárisan alakul a történet: a főhős életének egy szakaszát rajzolja meg a szerző. A cselekmény azonban időben elágazik: a fiú múltjában igyekszik feltárni lélektani motivációit, személyiségének alkotóelemeit; a központi problematika pedig minduntalan a bizonytalan jövő képét vetíti elénk. Vissza