Utolsó szalmaszál

Előszó

Szabó Lajos utolsó szalmaszánt gyanánt ragadja meg az írótollat a XX. század első évtizedétől utolsó évtizedéig ívelő életének viharos korában, mint Bessenyei György, Nadányi Zoltán testőre ez életrajzi könyv szerint: "... aztán a toll után kapott: utolsó szalmaszál után". Hiszen a világháborúk veszedelme, a forradalmak vérözöne, a totális diktatúrák hatalma, kategorikus ateizmusok tagadó szellemisége egy teológiai professzor értelmiségit, egy isten országáért és földi hazájáért elhívatottan lelkesülő és elkötelezett református lelkipásztort mindig mindentől megfoszthat - Kollégiumától, templomától és parókiájától is - csak (a börtönön kívül) az írótollától és a papirosától nem. Ekkor már az a döntő kérdés, hogy az ember ne legyen hűtlen a toll által jelképzett és megtestesített hivatásához, hiszen a XX. század folyamán - Babits szerint - "különöse és barbár kort értünk meg, mikor már a toll sem áll mindig a szellem pártján." A diktatórikus kontraszelekció az intellektuális becstelenség jegyében a kis kaliberű jellemek, a kis- és középkaliberű szellemek és a nagy kaliberű szélhámosok paradicsomát teremtette meg. Közben "az igaz azok között lakozván... napról napra gyötré az ő igaz lelkét" (2 Péter 2,8). Ez az értelmetlen gyötrelem csak elpusztítana, de az általa is kitusakodott, megszenvedett, kikristályosított alkotás megment, felemel, misszionál, korszakokon átható érvénnyel értékeket termet, elmélyít és egekbe szárnyalhat. Vissza