Előszó
Kacagott, ragyogott a tavaszi napfény. Ott, túl a kerítésen, az épülő ház mögötti kis sétatéren még harmatos volt minden, mintha hajnaltündér köduszálya csak az imént sepert volna végig bokrokon,...
Tovább
Előszó
Kacagott, ragyogott a tavaszi napfény. Ott, túl a kerítésen, az épülő ház mögötti kis sétatéren még harmatos volt minden, mintha hajnaltündér köduszálya csak az imént sepert volna végig bokrokon, fákon. AZ ilyen ködfátylas, harmatos hajnalokra következik a legragyogóbb, napfényes nappal! A harmat felfrissít mindent, még a nagyváros fáiról is lemossa a port, a langyos szellő valahonnan messziről egészen idáig hordja az ébredés, föld, sarjadó fű illatát.
- Tavasz-szag van, - mondja, aki valamikor látta a rétek, erdők ébredését és beszívta illatukat. És nyugtalanság ébred benne, menne, sietne, ki a nagyvárosból, elfeledett testvérei, a fák, virágok, madarak, sürgő-forgó bogárkák közé.
A legtöbb nagyvárosi ember megérzi a nyugtalanságot, de magyarázatát csak kevesen tudják. Olyan régen élnek falak közé bezárva, olyan régen elszakadt kapcsolatuk a természettel, hogy annak hívó szavára csak a vérük mozdul meg, mozgást, szabadságot kívánva a hosszú tél után. De lelkükben alig ébred valami halavány kép a tavaszról, megújulásról, az élet csodálatos, örök körforgásáról!
Vissza