Balkán expressz

Előszó

Nincs egész, ez a háború csak pillanatokból áll. Aki belelapoz ebbe a könyvbe, kimerevített, a folyamatokból kiragadott pillanatokkal szembesül. Elfeledett pillanatokkal. Vagy mégsem? El lehet felejteni Vukovárt? Mindent lehet. Semmit sem felejthetünk el.
Egy dél-afrikai fekete tüntetés üzenete - az első szabad választások előtt - az volt: Dél-Afrika nem lesz Szarajevó. Mit tudhatnak ők erről? Nem sokat: nem tudják, hol van Szarajevó, esetleg azt tudják, hogy valahol Európában, az pedig, hát, biztosan valahol messze, Afrikában. Valóban. Szarajevó végnapjait éli, Szarajevó ellenáll az ostromnak, Szarajevót több, mint két éve lövik. Előtte szétlőtték Vukovárt. És ki emlékszik már: Vukowar? Dubrovnik? Pakrac? Visegrád? Foca? Mosztár? És a többi, és a többi. És ki nem emlékezne még? (Ugyanúgy.)
A tévé nem képes folyamatában bemutatni a háborút: a híradós kétpercekből hiányzik a félelem, a gyilkosság, az unalom; két percben idézik azokat, akik a háborút megoldani hivatottak - ám erre képtelenek -, megszámolják a hullákat és vége. Ha bemutatható lenne a háború, akkor a magányos fotósoknak semmi keresnivalójuk sem lenne a háborúban: ez a könyv ennek cáfolata. A fotográfia szörnyű egy találmány, nem lehet vele mit kezdeni: mit tudunk tenni egy hullaházi felvétel láttán? Semmit sem tudunk tenni, csak lapozunk egyet. És ez a könyv csapdája: lapozni, lapozni és szembesülni a képekkel; a gyerekek háborút játszanak, az öregek vizet hordanak, a harcosok lőnek vagy pihennek, körülöttük szétlőtt házak, golyónyomok a falakon. Vagy csak: romok. Semmi sem úgy történik, semmi sem úgy néz ki, mint ahogy megszoktuk, vagy ahogy elvárnánk. Háború van. Ez nem egy kellemes fotóalbum; legyen ez a rossz lelkiismeret fényképes gyűjteménye: aki lapozgatja, gondoljon arra, hogy vele is megtörténhet, hogy nem csak rajta múlik, megússza-e. Nem ússza meg. Vissza