Előszó
Az olvasóhoz.
Előre mondom s nem dicsekedéskép'
(Ámbár egyátalán nem lehetetlen:
E vak merényletért vesszőt futok
Az akadémiai kritika
Fegyelmezett rabszolga népe közt,
S e vértanúság halhatatlaníthat)
Előre mondom, nyájas olvasó,
S csupán irántad érzett tiszteletből,
(Hogy ajtóstul rohanva a szobádba,
Fölöttébb meg ne lepjelek;) ismétlem:
Meglehetősen különös, szokatlan,
S bizony tán ezzel sem mondok sokat,
Csodálatos történet ez... De hát
Én adom úgy, a mint vevém magam.
Mert nem velem történt meg a dolog,
S nem is merőben képzelmem szülöttje,
Alfréd barátom, régi czimborám,
Kaland-vetélytársam beszéli azt el,
A mint viharzó nyári éjjelen
(Jó egy-két évtizeddel ezelőtt,
Még arany ifjuságunk korszakában)
Együtt ülénk világos reggelig
Rumgéniuszkák, tarjagos csibukfüst-
Felhők között egy király-utczai
Barlangban, az "örök világossághoz",
S hogy megszalaszszuk az időt, "zsinórba"
Beszéltük el csodásb kalandjainkat;
S Alfréd barátunk volt (egyébiránt
A legnagyobb kópé közöttünk)
A pályanyertes a következő
Eset történetével, melyet im
Szereplő hőse fölhatalmazása
Folytán, önelbeszélő modorában
Közölni van szerencsém; tisztelettel
Maradván a kegyelmes olvasónak
Alázatos szolgája.
Vissza