Vajda János válogatott prózája és költeményei

Előszó

1947 január 17-én mult 50 éve, hogy Pesten a Dohány-utca és a Sip-utca sarkán, kopott bérházban, rideg legénylakásban meghalt a költő. Hetven éves volt (1827-ben született Budán a Pacsirtamező utcában) és soha szerető nő igéretes pillantása nem villant rá, hetven éves lett és soha gyermeki kar nem fonta körül kemény nyakát. Már Balassi Bálint énekelte költészetünkben, hogy: Boldogtalan vagyok, elég fájdalom árad felénk Kölcseyből, Madáchból is, de valójában ő, Vajda János irodalmunknak első és legnagyobb boldogtalanja.
Élete a szabadelvű virágzás korában telt el, abban a kétarcú korszakban, amely nagy külső csillogások alatt mély szomorúságokat takar. Mialatt a körutakon vonultak a kucsmás, dolmányos bandériumok a milléniumi ünnepek felé, a költő dohogva sétált a Nagyköruton és sósperecet rágcsált. Kétarcú kor volt az. Valóban, midőn Deák Ferenc kiegyenlítő politikájának következményeként, de igazán háborús vereségek elől menekülve Ferenc József kibékült a magyarsággal, gazdasági és szellemi fellendülés tüneteit mutatta ez az ország. Gyáripar, kereskedelem nagy lendületet vett. Sajnos azonban, amíg a jólét tünetei csillognak a felszínen, röpülnek a gumikerekű kocsik a Stefánia-úton, durrognak a pezsgősüvegek a mulatóhelyeken, a dolgozók vánnyadt arcán a megélhetés gondjai ülnek és munkások tízezrei hajójegyre kuporgatnak, hogy az Óceánra kelve ezt a látszólagos paradicsomot elhagyják és kivándoroljanak Amerikába. Már izzik a hamisfényű felszínek alatt az elégedetlenség parazsa. Vissza