Valaki beszél

Előszó

Részlet a könyvből:
Fordult az égbolt. Halványodik. Halványlila, vagy ritka szerkezetű, raszteles. Mintha nyomdai selejt. Ég-színű. Bekötőpapír. A nap nem látszik a hegy mögött. Csak ez a szórt fény. Ez a derengés a tetőn. Nem dőlt még el semmi sem. Talán egy óra múlva világos lesz. Talán nem. A két időpont közé ékelődött a változás. A változás, amit hajnalnak neveznek. Pontatlan meghatározás: egy állapot körülírásával álcázzák a folyamatot. Egy dologgal a történést. Nem a dolgot nézem most. Az időt. Olyan a csönd, hogy hallom a havat. Finoman megroppan ahogy nézem. Nem a nézésemtől. A hang bennem keletkezik, mégis odakint. A szerkezetben. Ott van a levegőben köztem és a dolog között a párolgás nesze. Párolog a hó. A domboldal fénye. Azt gondolom, párolog, miközben látom. Ha elfordítom a fejem, megszűnik a hang. Az ablakkeret idézőjelbe teszi a hegyoldalt. Egy képet láttat, ami voltaképpen nem kép. Képtelenség annak ltáni. Csak dőlési szögek, magaslati pontok, helyrajzi elemek összessége. Terep. Kilépek a terepről, mihelyt a házba lépek. Akkor kerülök kívülre, mikor bemegyek, és már csak kívülről láthatom, hogy mi van odakint, a tájban. Az ablak miatt, a távolság miatt, a kirekesztettség miatt vagy a keret miatt, "képpé" degradálódik, ami eddig táj volt. Pedig nem változik a sziklák meredeksége, a hegy magassága, nem tolódnak el a háromszögelési pontok. Én se változom. Mégis minden megmásul. Talán csak a látás vagyok. Vagy a látás mikéntje - ha lehet egyáltalán egy fogalomnak tulajdona. Szülhet-e az absztrakciót, rakhat-e tojást a tojás? Kiemelkedik a nap felső pereme a takarásból. Változnak a fények. Tüzelőért megyek. Csizmám mélyen a hóba süpped. A hó alá nem követ az árnyék. Különben ott van a nyomomban. Az árnyékomban egyesül a fénnyel és az idővel az, ami én vagyok." Vissza