Vallomás

Előszó

Részlet:
SZEPTEMBER
Őszre jár, és nemsokára meghalunk, írtuk valamikor ifjúságunkban, amikor már csak azért sem volt érdemes tovább élni, mert Reviczky Gyula is meghalt. Mintha valóban igaza volna a Dante szomorú ifjújának: az ifjúsággal együtt lépked a vágyakozás a halál után. Reviczky tüdővésze és Musset Alfréd alkoholizmusa volt akkor divat, amikor még ifjú költők voltunk sivár kórházi termekre, elhagyatott temetőkre és a halál után bizonyosan megérkező dicsőségre. Mondom, divat volt a szegénység, a nélkülözés. Az ifjak többé nem komédiásnak szöktek el a dús atyai háztól, hanem költőnek. Nem a jóízlésük tiltotta el a komédiás pályától, amely alapjában véve, még ma is olyanforma ősfoglalkozás, mint a Shakespeare idejében, hanem a költők voltak olyanok, akik megigézték a lelkeket: szépen fújdogálták a hamelni furulyácskát. Nyomor, éjszakai kávéház, zárdahölgy, aki utánad eped, és víg, könnyelmű élet: a költők többnyire efféle vásznat szövögettek a motolláikon, és a gimnáziumi és jogászifjúság elcsábulva futott a szépséges sírhalmok felé. Őszre járt: a magyar költészet lantján, mint egyetlen húr búgott fel a szeptemberi nóta, a hervadás, a halál, a búcsú az élettől... A Reviczky Gyula sírja még zöld volt, a Koronában Gáspár Imre bánatosan éjszakázott, Balázs Sándor Petőfiről mesélt... Szinte gyermekesnek látom manapság ezeket a dolgokat, midőn régi könyvekben lapozgatok. Mert hiszen nagyon természetes, hogy jómagam is meg szerettem volna halni abban az időben, anélkül hogy erre különösebb okom lett volna. Vissza