Vallomások a magyarságról

Fülszöveg

"...ki fogja megbizonyítani, hogy e többektől észrevételbe hozott nemzeti búsongás eredeti a magyarban, nem pedig később, az általunk ismert balesetek hosszú sorában magzott fel?..." - (Kölcsey Ferenc)
...a sajátos magyar szentimentalizmus, a "búsmagyar"-érzület nem eredeti lényege nemzetünk szellemének, hanem történeti szintézis. Ettől tehát a magyar meg is szabadulhat... Az öntudatosítás a felszabadítás módja is, nemcsak a megismerésé.
Joó Tibor: A búsmagyar. Nyugat, 1939 (részlet)
A múlt számban mutattam rá Kölcsey példájára, hogy száz év előtti romantikusaink milyen véleménnyel voltak arról a nemzetképről, melyet a mai nemzetkarakterológia belőlük merítve, rájuk támaszkodva és hivatkozva alkot meg a "búsmagyar" alakjában. A múlt számban közölt Kölcsey-idézetből kiderül, hogy Kölcsey távolról sem tartotta a "búsongást", s mindazt, amit e képpel össze szokás foglalni, gyökeres, eredeti és állandó nemzeti jellemvonásnak, még kevésbé lényeges tulajdonságnak, hanem csak a történeti helyzetet időszerűen kísérő lelkiállapotnak. Azért "bús" a magyar szerinte, mert oka van rá, nem azért, mert lelki alkata olyan - lelki alkata egészen más előjelű érzésekre diszponálja -, s amikor nem volt és amikor nem lesz oka rá, a "búsmagyar" nyom nélkül elenyészik.
Azóta Széchenyi Istvánnál akadtam teljesen ilyen értelmű megállapításra. A Hunnia 175. oldalán ezt olvashatjuk: "A Magyar minden nap erősebben érezvén a lelki szemrehányás epesztő kínjait, hogy nemzeti sajátságitól gyáván elpártolni tudott, de még csak anyanyelvével sem bír többé, oly ingerlékeny, s a legvisszásb érzések nyugtalanságival oly telisded-teli van, mint minden érző test, melyben tövis ül, s mely annak szünetleni bökdösésit élesebben érezni kezdi. Azon ki nem magyarázható melankólia, mely minden érzelmin, sőt még legszebb örömin is átborong, s mintha keleti vérében rejteznék, már-már alkotórészévé vált; azon öröki megelégületlenségi magával s az egész teremtéssel, mi vagy gyászoló búba süllyeszti, ha érzetit zengi, vagy kicsapongásra oly könnyen lobbantja, ha vigadni akar, s mint kétségbeesett gondjait erővel felejteni törekszik; mindazon ismertetőbb jelei végre mostani karakterének, mint szapora lelkesedése, még szaporább elhidegülte, állhatatlansága, rendetlen viselete dolgainak, éltének nem nagy becsben tartása, a honáért mindent áldozni készsége, de viszont mind másokkal, mind magával oly ritka egyezése, sőt ügyefogyott egymás elleni örök irígysége - beteg állapotjának mindannyi félre nem érthető kórjelei."
Ime hát Széchenyi is a "beteg állapot kórjelét" látta "azon ki nem magyarázható melankóliában", mely a magyarnak "már-már alkotórészévé vált", s úgy tűnik föl, "mintha keleti vérében rejteznék". Széchenyi is tudta, hogy nem ott rejtezik, hanem éppen akkori történelmi állapotában. Sőt! Íme mindazokat a tulajdonságokat, melyeket nem egyszer a nagy magyar bűnökként sorolt fel, ugyancsak "a beteg állapot kórjeleinek" tekintette, a pillanatnyi meghasonlás lelki következményeinek. Másként hogyan is hihetett volna a magyar belső, lelki reformjának lehetőségében, s hogy lehetett volna ereje munkálkodni rajta?
Joó Tibor: Még egyszer a "búsmagyar"-ról. Nyugat, 1939
Vissza