Előszó
Részlet:
József Attila és a kritikusai
Fiatal koromban, ha arról olvastam, hogy a múltban egy-egy nagy művészt a kritika nem méltányolt, sőt olykor észre sem vett, azt gondoltam magamban: ez...
Tovább
Előszó
Részlet:
József Attila és a kritikusai
Fiatal koromban, ha arról olvastam, hogy a múltban egy-egy nagy művészt a kritika nem méltányolt, sőt olykor észre sem vett, azt gondoltam magamban: ez csak régente volt lehetséges, mivelünk, miköztünk nem ismétlődhetnék meg többé. S szinte vártam és óhajtottam az alkalmat, amely próbára tesz, hogy megmutassuk: mi igenis azonnal felismerjük a zsenit, odaugrunk mellé s kiharcoljuk a diadalát.
Nem számítottam rá, hogy az irodalomtörténetnek, amely be akarja teljesíteni a zseni előírt végzetét, van egy bevált eszköze, amellyel kijátssza az önfeláldozó apostolkodásra szomjazó kritikusokat: a zsenit minden korban más alakban lépteti fel, s így ez olyan közel lehet a lesben-álló kritikushoz, hogy szinte kinyomja a szemét, mégsem ismeri fel, hogy akire vár, ott áll előtte.
Ez a szégyen ért minket, József Attila kortársait is. Együtt éltünk költő-barátunkkal, szerettük őt, kéziratban olvastuk a verseit, csak arra nem eszméltünk rá, hogy ő az, akire várunk s aki körül el kellene végezni szolgálatunkat. Hogyan volt lehetséges, hogy József Attilát, míg élt, annyira másodsorba állította az irodalmi kritika? s hogyan történt, hogy utóbb mégis felfedezték?
Vissza 
