Van isten!

Előszó

Emlékezünk-e még, hogy két évvel ezelőtt, ha fölkeltünk reggel, szinte gyűlölettel néztünk a derült kék égre: bizonyára jönnek megint... És félelemtől összeszoruló szívvel mentünk le az óvóhelyre és hallottuk sokszor, sokszor az istenítélet kitörését. Ó, milyen vigasztaló volt akkor annak, aki tudta, hogy magasan fönt az ezüstösen villogó gépmadarak fölött van Valaki, aki tudja sorsunkat. Milyen szomorú volt annak, akinek nem volt istenhite, akinek a megsemmisülést jelentette a szörnyű halál a villanásnyi idő alatt összeroskadó házban. Boldogító istenhitünkre akarja ez a könyvecske rányitni szemünket. Ki akarja tágítani szellemünk látóhatárát a csodálatos nagy világra, az elképzelhetetlenül mérhetetlen világmindenségre. Sok embernek csak az a baja, hogy nem tudott még megszabadulni gyermekes istenfogalmától. Ahogyan az elemi iskola képein látta. Isten az ő számára egy szakállas bácsi, aki valahol, irdatlan messzeségben trónuson ül. Isten a végtelen, mérhetetlen Lángelme, aki ronthat és teremthet száz világot, milliószorta nagyobbat, mint a világegyetem, aki teremtő akaratával létrehívta és fenntartja a mindenséget. Ezt a mindent kigondoló Lángelmét, a természet csodálatos törvényeinek Törvényhozóját és Rendezőjét nem ismerhetjük meg érzékeink tapasztalásával. És mégis föl tud hozzá emelkedni az ember szelleme, ha elfogulatlanul szemléli a nagy természetet. A 18. században egy misszionárius megkérdezte egy texasi indiántól, hisz-e Istenben, bár nem látta. Az indián azzal felelt, hogy sokszor, mikor az erdőt járja, egy lehullott virág, egy eltiprott fűcsomó, hajszál a bozótban megmutatja neki, milyen állat futott arra vagy milyen vadász lába lépkedett ottan vagy hogy sakál sompolygott a bokrok között. Vissza