Van nékem eledelem 9.

Előszó

Az ember megrögzött kételkedő és kérdező. Lehet bármilyen művelt, a gyermekkori miérteket magával hordozza egy életen át! Később már nem a tejnek itala szintjén fogalmazza meg azokat, hanem kemény előítélettel, amiből kimozdítani valakit igen-igen nehéz! A magukat nagykorú társadalomnak tartó népek fiai büszkék vívmányaikra. Míg egyrészt mindent az ész ítélőszéke elé idéznek megvizsgálásra, másrészt a körülmények tőlük független alakulásakor meglepetten kiáltanak fel: „Kicsoda az ember?"
Elég, ha egy-egy árvíz okozta kár enyhítésére nem jut pénz a költségvetésből és összeroppan a stabil apparátus, a tervező gépezet, a politikai szándék. Korunk a történelemnek egy olyan időszaka, amelyben hihetetlenül sokat éltünk meg. Az évszázadonként egyszer jelentkező katasztrófákon túl - földrengések, esőzések, árvizek -, politikai földrengéseket is átéltünk: 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben. Ezek a dátumok nemzetünk életében olyan közel estek egymáshoz, amit korábban élt elődeink nem mondhattak el. Mindezt egy emberöltő alatt, rendkívül feszült és vibráló erőtérben, amelynek az egész világra gyakorolt hatását kár volna tagadni.
Ezzel párhuzamosan, a világban tapasztalható gyűlölködés számtalan helyi háborúhoz vezetett. A nagyhatalmak arzenálja szinte kifogyhatatlannak bizonyult.
Szinte hihetetlen, hogy a „felvilágosult'', „józan" politikusok hogyan juttatták a tönk szélére a világot, s ebbe népek sokasága roppant bele. Miattuk lettek tele a világ temetői vágóhídra szánt áldozatokkal, akiket előrekergettek a „csatamezőkön" és semmibe vettek.
Az emberi gonoszságnak nincs vége Koszovóval, Irakkal a kurd tragédiával vagy a közel-keleti arab-zsidó konfliktussal, szinte a egész világon "hamu alatt izzik a parázs" - Ázsiában, Afrikában, a Távol-Keleten és még sok helyen! Vissza