Várakozás a tavaszban

Fülszöveg

Egy hang él bennünk, egy különös tónus állandóan visszazengő emléke Csoóri verseiből. Vala mi fojtott lobogás hangja, amely folytonosan újjáéled: hol panaszban, hol örömben, hol odaadó önkívületben és önmagát leszerszámozó elhagyatottságban.
Költészetében a látvány és élmény, a kép és jelentés közötti rés egyre tágabb, egyre nehezebben követhető lett. Mintha különböző szférák keverése révén Csoóri mind tudatosabban távolodna a konkrét, a közvetlenül azonosítható mondandótól az elvontabb, az általánosító jelentés irányába. A személyesség így objektivizálódik a világban a versszövegek áttörő akciói által. S a képzelet öntörvényű csapongása köti egymásba a való látszat szerint össze nem tartozó, de a lényegre törő látomás révén mégis egybehangolódó dolgokat. Ezért kezdi ki verseiben lassan, fokozatosan Csoóri a tematikus megkötöttségek szabványait is. Létrejön egy különös költői eljárásmód: a hagyományos értelemben vett témák egymásba csúsztatásának, egymásba játszatásának művelete.
A pálya mához közelibb ívén egyre gyakoribb és általánosabb lesz ez az atematikus, témátlan verstípus. mi a lényeg bennük? A tárgytalanság? A megnevezetlenség? Vagy éppen a többértelműség ellenére is változatlan, magas hőfokú lobogás? Csoóri versei az idegszálak vibráló feszültségéről, az odaadó emberi, személyes készenlétről vallanak. Nem témában kötődnek: érzületben foghatók, tapinthatók.
Nem művi teremtmény, nem öncélú poétikai újítás Csoóri poézisében ez az atematikus, ez a mondandót lebegtető lírai találmány. Inkább végső redukálás: az élet különböző szféráit két végső állapot helyzetrajzára vezeti vissza a költő: a küzdelemére és a kudarcéra. De ugyanúgy megfordítva: a kudarcéra és a küzdelmére. A folytonos újrakezdés lehetőségeire.
Lényeges megálló Csoóri pályáján ez az összegezés: kesztyűdobás minden kudarcnak, minden szorongató kétségbeesésnek, a kínzó világ minden csapdájának. Miként maga mondja: "hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is / a teljes életemre emlékezem". Vissza