Előszó
Részlet a könyvből:
Kutyafülűek
Az alattunk lakó Kovácsék már tavaly elköltöztek, nem bírták idegekkel az örökös égiháborút, az ugrándozó gyereklábak és az ide-oda csúszkorászó széklábak, asztallábak, ágylábak zaját.
Simonékat, akik mellettünk laknak a harmadik emeleten, meg is kérdeztük akkoriban, nem zavarja-e őket a gyereklárma. - Nem - mondta Simon néni a gyerekeket nemigen szokták hallani, inkább engem, amikor rájuk kiabálok, legyenek csendben.
Azóta el is tűnődtem néhányszor: engem a házbeliek brutális apának hihetnek. Szépen sohase hallanak beszélni a gyerekekkel, mert az nem hallatszik ki a lépcsőházba. Az viszont a földszintig lehallik, mikor időnként mindet túlkiabálom, mert valahogy csak tartani kell a tekintélyt. S az én hangom erre éppen alkalmas, lévén sztentori, vagy ha úgy tetszik: kántori.
De hát ez a hang is ellágyul, ha, mondjuk, reggelenként a két és fél éves Gergőt öltöztetem, s ilyenformán társalgók vele:
- Ham-ham, megeszem a füled. Ham-ham. Gergőnek nincs füle.
Odanyúl egy kis aggodalommal, aztán felkacag.
- De van!
- Jól van, te kutyafülű. Mondd, kutyafülű vagy?
Lesi a kölyök a bátyjai kaján tekintetét, azok mit szólnak ehhez. Dicsőség-e ez vagy gyalázat? De már döntött is:
- Nem vagyok kutyafülű!
Ehhez aztán tartotta is magát. Míg egy szép nyári napon meg nem dobálta kővel a Miskát.
Vissza 
