A kis haza

Előszó

Könyvet nyitó mondatok Kötetté összeállított írásaim emberi léptékkel mérve - régiek. Hm, hm, furcsa. Legalábbis nekem, mert előbányászva őket megkövesülő éveim rétegei alól, tévérzetem támadt. Hogy tudniillik tegnap írtam őket, tegnap tehát és fekete hajjal, ma pedig deresnél is deresebbre váltan szembesülök velük. Ki érti ezt? Fájdalom, riportalanyaim közül sokan, összevetve akkori korukat az azóta elpergett évtizedekkel, a természet törvénye, tehát mulandóságunk szerint nyilván örök álmukat alusszák szerte Magyarországon, általam sosem látott sírkertekben. Vigasztalom magam; kicsit talán tovább élnek, ha másutt nem, hát e könyv papírjának hófehér mezején. A kilencvenhét írás sorsa - műfajuk szerint tárcák, publicisztikák, riportok - felettébb hasonló, mondhatni; egy. Az időben, megjelenésük sorrendjében suppantottam őket hátulsó konyhánk öblös hasú szekrényébe, hogy ott várakozzanak a végső megsemmisülésre. Nem így történt. S hogy jövőjük másképp alakult, az a kiadó érdeme. Egyébiránt, kivétel nélkül mind a Nők Lapjában látott napvilágot 1977 és 1988 között. Abban az időszakban, amikor a hetilap hosszasan tartotta a magyar rekordot, jóval fölötte az egymilliós példányszámnak. Ez ma már elképzelhetetlen. Sietek tisztázni; nem voltam én akkoriban, s azóta sem oly céltudatos, sőt önhitt, hogy aszerint válogattam volna témáimat és írtam meg őket, hogy majdan könyv lesz belőlük. Eszembe sem jutott. írtam csupán, ahogy érdeklődésem, kíváncsiságom sarkallt s úgy, ahogy írnom adatott. Azt is le kell szögeznem; egyetlen írásomat sem másítottam meg, kozmetikáztam át - utólag. Nehogy már holmi szerencselovag percemberkék kegyeit keressem! Épphogy ilyképp is elhatárolódni kívánok tőlük, de leginkább módszerüktől, hogy tudniillik visszamenőleges érvénnyel harsogják hajdani ellenzékiségüket, a rendszerváltás okán. Csendesen mondom; esetemben amúgy is értelmetlen és haszontalan volna minden köpönyegfordítás. Egy a színe kívül is, belül is. Szükségesnek tartom megvallani, bár alkotói szabadságom miatt eltekinthetnék tőle; itteni riportjaim közül kettő ismerősnek tetszhet azon keveseknek, akik magukénak tudják A kisember című könyvemet. Kézenfekvő a magyarázat: megkerülhetetlennek és kötelezőnek tartom, hogy egy újságíró pályája során olyan sorskérdésekről, mint az élet-halál, a haza, a szülőföld, a kis haza témaköréről írjon. Akár kétszer is, ha lehet. így tettem én is. S ugyan miféle kútfőből merítettem volna évtizedek múltán, ha nem a magaméból? Vissza