Előszó
Részlet a könyvből:
"Madách Imre 1860. március 26-án fejezte be Az ember tragédiája című drámai költeményét. Műve szokatlannak számított a kortársak körében, mert ekkoriban a nemzeti sorskérdések megválaszolását tekintették az írók, költők fő feladatuknak. Magyarország történelmében fordulópont volt ez az időszak, egy korszak zárult le, az önkényuralom korszaka.
A bizakodás ideje volt ez a nép számára, de egyúttal felszakadtak a régi sebek is. Madáchnak, mint egyénnek is nehéz időszak volt ez. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elbukott, fel kellett dolgoznia családi problémáit, hiszen családját brutálisan meggyilkolták, őt magát bebörtönözték, házassága válságba jutott, kiábrándult az idealizált női képből. A természettudomány új elveiben és az új történelmi szerepben való kételkedés vezette a költőt arra a felismerésre, hogy a korabeli filozófiai irányzatok felé forduljon. Ebben a történelmi- és társadalmi közegben Madách műve egyéni volt, mert a Tragédia egyetemes, filozófiai mélységű kérdések megválaszolását kísérli meg: mi az uralkodó eszmék sorsa és szerepe az ember és az emberiség történetében, van-e értelme, célja az emberi létnek, van-e fejlődés az emberiség történetében, léteznek-e egyértelmű válaszok.
Nehéz megérteni a művet, mert komoly történelmi, természettudományos és filozófiai ismereteket feltételez. A drámai költemény azonban nemcsak tartalmilag, hanem mint műfaj is érdekes, színes. Költőien megfogalmazott eszméket, gondolatokat tartalmazó mű, amelyben a színház megszokott követelményei: ember és világ reális ábrázolása, eltörpülnek az eszmék kifejtése mellett. Madách az „örök" embert ábrázolja, kiemelve őt a történelem és a társadalom kereteiből. Mitikus lények, angyalok és szellemek is szerepelnek a műben, de valójában ezek egy-egy eszme megszemélyesítői."
Vissza 
