Város az ingoványon

Előszó

Részlet a könyvből:

"Január huszadika, délután.
Közel három hét óta most vagyok kint először az utcán. Razziázó csendőrnyomozók, nyilasok, srapnell- és aknazáporok, szakadatlan gépfegyverzuhatagok s bombát szóró repülőgépek elől volt húsz napig egyetlen, utolsó menedék a sötét, mocskos pinceodú. Nemcsak nekem, hanem egész családomnak. Feleségemnek, hűséges társamnak a bujdosásban és két kicsi gyerekemnek. Szegény apróságok, Zsuzsikám, Mátékám, nagyon hamar megismertétek a "bujdosó kurucok" keserves életét! Az egyik még csak hároméves, a másik négy és fél s máris tízhónapos bujdosó mult áll mögöttük. Majdnem egyesztendős hányódás, egyik országrészből a másikba, városból faluba, másik faluba s megint másik városba, itt Budapesten pedig idegen lakásból idegen lakásba. Űzötten és kegyelemkenyéren, labancok és németek üldözöttjeként. Még most is látom elpityeredő kis szájukat, érzem szorongó hozzámbújásukat, ahogy a mindig ismeretlen emberek, mindig újra idegen tárgyak ijesztésétől elrémülve, nálam kerestek védelmet. Nálam, aki szabad préda voltam mindenki számára s csak bajt hozhattam rájuk. Most is hallom sírós kérdezésüket: "Édesapám, mikor megyünk haza...?"
Haza... Az otthon... Könyveim, íróasztalom s a másik szobában a két kicsi gyerekágy. Egy sötét, nedves pinceodú maradt belőle, ebben a rommálőtt, idegen házban, ahová két hónapja sodort a véletlen. Ami kevesem volt, az is elszóródott ebben a nehéz versenyfutásban, kegyetlen kopókkal a nyomomban." Vissza