Várpalota

Előszó

Az elmúlt esztendőben sokat utaztam az országban. Úgyszólván minden táját bejártam. A tájak különbözők voltak, de egyben mind hasonlítottak egymásra: mindenütt, bármerre jártam is, új és épülő házakat, gyárakat, hidakat, utakat, középületeket találtam. Ez a lázas építkezés, amilyenre nincs példa a magyar történelemben, a legjellemzőbb erre az országra. Egy alkalommal Ózdra igyekeztem. Az ide-oda kanyargó Sajó völgyében fut a vicinális. Szegény vidék ez, szűk, sovány földecskék, elmaradott falvak; ismerem régebbről. De most nem ez ötlik az ember szemébe. Fut a vonat és a vasút mellett hosszú kilométereken alap-gödrök, téglarakások, emelkedő falak, műhelyek, csarnokok, lakóházak körvonalai. Más alkalommal Komlón jártam. Nyomorúságos bányászfalu volt még két éve, ma már modern város. Tatabánya szintén. Sztálinvárosról nem is beszélek. De nem leltem az egész országban olyan eldugott kis falura, ahol legalább egy új, pirostetős, téglából épült, fürdőszobás házakból álló sorra ne bukkantam volna. És százával láttam új vagy épülő üzemeket: kohókat, acélműveket, villanyerőműveket, fonodákat, szövőgyárakat, vegyiműveket, tárházakat, cipő-, ruha-, élelmiszergyárakat, traktor- és szerszámgép-gyárakat, tégla- és cementégetőket.
Mire való ez a sok építkezés? Miért építjük százával a gyárakat, ezrével az iskolákat és kultúrházakat, százezrével a lakásokat? A válasz egyszerű: mert másképp, jobban, sokkal magasabb színvonalon akarunk élni. Ehhez pedig sok mindenre van szükség: több élelmiszerre, több és jobb lakásra, ruhára, lábbelire, bútorra, mindenféle használati tárgyra, közlekedési eszközre és műveltségre, szórakozásra is. Megnőttek az igényeink. Nem érjük és nem is érhetjük be azzal, amink eddig volt. A szocialista fejlődésnek törvénye az állandó életszínvonal-emelkedés. Vissza