Budapest tíz éve

Előszó

A NAGY VÁROSOKRÓL millió, meg millió kép készül. Filmek, képeslapok, albumok közlik őket. Az ember rájuk tekint, ha nagyon szép a felvétel, egy pillanatra megáll, azután továbblapoz, képzelete tovaszáll, s a képeknek legfeljebb homályos körvonalai maradnak meg emlékünkben. De a legtöbb nagyvárosról van egy kép, amely túléli tiszavirág életű társait. S ez a kép - a város igazi képe. Lehet tájkép, mely sokat ölel fel, olykor csak egy házsor, vagy akár egy tér, utcarészlet, egy épület. Mégis ez a kép járja be a világot, s ha idegen vetődik a városba, ezt keresi, mert számára ez jelenti a várost. Ilyen a moszkvai Vörös tér, a párizsi Champs Elysées, a prágai Venczel tér, a berlini új Sztálinállé. Nem is mindig a művészi tökéletesség, a történelmi emlék magasztossága, az impozáns arányok adják a kép értékét. Hisz például London a világ egyik legnagyobb városa, úgy él előttünk, mint a ködbevesző ódon Tower hídja, s a milliós Nápoly nem több így, mint szűk, tengerre nyíló sikátor. E képek időtálló, különös értéke valami más, mélyebb mondanivalóból fakad. Az ezer, meg ezer képből kiemelkedő pillanatfelvétel sokszor talán nem is egészen tudatosan, mégis azt a részletet örökíti meg, amely a város egészét a leghívebben tükrözi vissza. S nemcsak a köveket, a falakat, a műemlékeket, a környezetet, hanem elsősorban az életet, amely a városban lüktet. Idősebb olvasóink visszaemlékeznek arra, hogy Budapestnek is volt annak idején ilyen képe, amely a prospektusokon, címlapokon, filmhíradókon bejárta a világot. Az esti fényben csillogó Dunapart egy részletét, a Lánchíd és az Erzsébet-híd közötti szakaszt ábrázolta a budapesti kép. Valóban szemet gyönyörködtető látvány volt a kivilágított Belváros. Mint valami tündérkert csillogott a korzó, a szállodasor, a luxusvendéglők neonjai. Vissza