Vasárnap mindig esik az eső (dedikált példány)

Fülszöveg

Mádi Istvánt, házassága botrányos felbomlása után vidékre helyezik, egy megyei laphoz. A tehetséges újságíró az új beosztásban és az új körülmények között olyan élményekkel, tapasztalatokkal és izgalmakkal telitődik, melyek élete szigorú, következetes újrafogalmazására kényszerítik. Úgy érzi, korábbi álmaihoz és eszményeihez akaratlanul is hűtlenné vált, régi forradalmár-szenvedélye kilobbant, a körülményekkel és a lehetőségekkel - önmagához és elveihez méltatlanul - megalkudott. A gyötrő sejtések akkor válnak teljes felismeréssé, amikor a szeretője, Vince Edina, kétségbeesetten le akarja beszélni a helyi bűn- és érdekszövetségek átvilágításáról, egy leleplező cikksorozat megírásáról. De a vonzó fiatalasszonynak, aki a férjét - és természetesen önmagát is - félti a botránytól, nem sikerül Mádi Istvánt rávenni a megalkuvásra, a bűnös hallgatásra. A regény hősét végül is elbocsátják a laptól, de ő nem kedveszegetten, nem reményvesztetten távozik, hanem felszabadultan és magára találva lép vissza arra az útra, amelyen valamikor, még sokkal fiatalabban elindult.
Molnár Géza izgalmas, eleven sodrású regénye kitűnően érzékeltetett feszültségek erőterébe viszi az olvasót, és egyértelmű, tiszta választ ad arra az alapvető erkölcsi kérdésre, hogy lehet-e becsületesen élni "az igazság állandó igénye és állandó gyakorlata nélkül".
Az író mondja önmagáról
"Budapesten születtem (Rákospalotán) 1923. november 6-án, s városszéli, kültelki munkások között nőttem fel. Nagyszüleim még parasztok voltak, s az előző nemzedékek is; apám a munkáslétet választotta (valóban választott, papnak akarták taníttatni, de megszökött a gimnáziumból s inasnak szegődött). Nekem már nem volt választási lehetőségem, hatan voltunk testvérek. Csak apám nyomába léphettem. címfestőnek tanultam, szakmunkás lettem, gyárba kerültem, s itt találkoztam a forradalmi munkásmozgalommal, 1941-ben. A kérlelhetetlen igazság, a melegfényű humanizmus, a közösségi összetartozás, a szolgálatvállalás igényére munkások neveltek.
Mesélő-beszélő család volt a miénk, nagyapám, anyám-apám, de nagybátyáim is színesen, élvezettel mesélgető emberek voltak, vasárnap délutánokon, téli estéken kifogyhatatlanul áradtak a történetek háborúról, bérlőkről, gyárról, a környező világról. A valóság bennem kicsi koromtól átjátszott a mesébe, a mesék beleszövődtek a valóságba. Aztán jöttek a könyvek - az olvasás szenvedélye.
Tizenhat éves koromban elhatároztam, hogy író leszek, s bár közben szüntelenül írtam, első novelláskönyvem, a Szerelmes kisinas 1956 nyarán jelent meg. A közben elvonult másik tizenhat esztendő alatt teltek irodalmi inaséveim. Most negyvenöt éves vagyok. Voltam katona és katonaszökevény, újságíró, pártfunkcionárius, könyvkiadónál főszerkesztő, Párizsban diplomata, beutaztam a fél világot, jártam Kínában és Vietnamban is. Zsúfolt, változatos életet éltem, szüntelen munkában, hajszában - de az egésznek értelmet az írás, az irodalom adott. A Szerelmes kisinas-t is számítva ez a könyvem a nyolcadik kötet, közben volt a Hullámverés, a Márta, a Város a felhők alatt s a Holtak fogságában című regény, a Harangos óra című novelláskönyv, s a Sárkányok fiai című írói napló, meg egy színdarab, a Parázs és sok publicisztika, kritika a lapokban." Vissza