Vasárnapi könyv 1926. (nem teljes évfolyam)

Előszó

Részlet a kötetből:

A glecserek

Magyarul jégár-nak nevezik azokat a szemcsés, lemezes, itt-ott habos, mozgó jégtömegeket, amelyek az örökös hó határán túl képződnek és lassan a völgy felé áramlanak. Ezek a glecserek, amelyek képződéséhez nem elég a magas hegycsúcs, hanem az kell, hogy az egész vidék - hegyeivel, völgyeivel - az örökös hó határa fölött álljon, ahol az elolvadó hó kevesebb, mint a hó alakjában lehulló csapadék és így a hó ott felhalmozódjék. Az örökös hó határa a hegyeknek az a magassági vonala, amelyen felül a légköri csapadék hó alakjában esik le és ahonnan a hó soha el nem tűnik. Ez a határ az éghajlati viszonyok szerint különböző. A középeurópai Alpesekben 2700 méter, Norvégiában 1800, a Pireneuszokban 3000, a Kaukázusban 3300, Kaliforniában 4000, a Kilimandzsárón 5000, az Andesekben 5600, á Himaláján 5700 méter és a sarkvidéken a tenger színével van egy magasságban.
A felhalmozódó hótömegek nagy nyomást gyakorolnak a már leesett hóra, a nap sugaraitól megolvadt vízcseppek beszivárognak annak alsó rétegeibe, ahol újra hidegbe jutva, kemény szemekké fagynak és egymáshoz tapadva, sűrű, légbuborékos, szemcsés tömegeket alkotva, jeges hóvá (firn) változnak. Ez mindig lejjebb csúszik, közben újra olvad, majd megfagy s a felső hórétegek nyomása következtében jéggé alakul, míg végre a nehézségi erő folytán a legmélyebb területekre süllyed, csúszik a hegy lejtőjén, egész völgyeket tölt ki és így létrehozza a jégárt, a gleccsert. Vissza