Vasárnapi Ujság 1918. január-december

Előszó

I. Leánykérés a palotán. Zitás tiszteletes szerencsétlen időben érkezet t meg a palotába. A kegyelmes urat éppen akkor nyaggatta legdühösebben ifjúkori bűneinek számonkérő széke : a köszvény. Várday Zsigmond gróf ó\xcellencziája ötvennégy éve ellenére legény volt a talpán, ha sütött a nap s száraz volt a levegő, de ködben. fagyban, midőn lábába bújtak az inait szaggató s csontjait hasogató láthatatlan manók : összenyikkant, mint a repedt duda. De nem némult el, mint eme pórul járt hangszerszám, .sőt annál hangosabb lett. Zsémbelt, morgott, káromkodott, mint egy közhuszár . . . Nem egyedül érkezett Zitás tiszteletes : a kegyelmes úr parancsára magával hozta leányát, Borcsit is. A tiszteletes sárga és ránczos volt mint a kuruczok csizmája, csak a foga volt fekete az erős nikotin-pácztól, a mit örökké szortyogó pipájában termelt. Borcsi ellenben rózsás volt, mint a hasadó hajnal, finom és csecsés, akár egy hajas franczia baba. A vén kegyelmes ennek okából mindig Babéttének szólította. Márton tiszteletes bokáig érő zsinóros kálomista kaftánjában s Borcsika jóval rövidebb jukkeres viganójában kissé elfogódottan feszengtek a múzeum-utczai Várday palota halljában, a hova őket Sámuel úr a főkomornyik betessékelte. A vizslaszimatú tiszteletes leszagolta a Sámuel úr orráról az ura köszvényes állapotát. — Mérges a kegyelmes úr ? — Úgy van : őexcellencziájának rósz kedvének méltóztatik lenni. — Igen mérges? — — Igen rósz kedvének méltóztatik lenni; legszívesebben azt tanácsolnám tisztelet'sségednek s Babette kisasszony őnagyságának : tűnjenek el szobáikba s ne mutatkozzanak addig, míg alább nem hagynak a köszvényes mizériák. Mondván meghajtotta magát a lordképű szolga s felnoszogatta a falusi vendégeket a második emeletre. — Ez itt a tiszteletes úr szobája, emez mellette őnagyságáé. Borcsi belibbent kijelölt selyempih és fészkébe, kecsesen és pajkosan, mint egy evet ke. Egy merész, finom lábikráit a kelleténél sokkal sűrűbben eláruló piruettel rádobta magát a kanapéjára s karcsú őztermetét meghimbálta annak rugóin. — Jaj apa, de gyönyörű itt minden! Jesszusom, Máriám, mindjárt meghalok! Sámuel úr kegyesen mosolygott, Zitás papa ellenben összeránczolta homlokát s felhúzta az orrát. — Ne izélj, te ostoba jány ! Mit helytclenkedsz? Igazítsd meg a szoknyádat. Borcsi idáig nem vette észre, hogy felcsúszott a kabátkája, hát nem volt miért restelkednie ; ám most. hogy apja figyelmessé tette a balesetre, fülig pirult. Kivágott fénymázos czipellőbe bujtatott lábacskáit maga alá kapta a kanapéra s égő arczát eltakarta mindkét kezével. Igen szégyelte magát a komornyik úrtól. —Jaj, Sámuel úr!.. . A fegyelmezett főúri szolga arczárói erre legott eltűnt az iménti bizalmas mosoly, illetve czerimóniás kedvességgé változott. —- Parancsolnak valamit uraságtok? Semmit ? Engedelmükkel távozom s Teréz kisasszony
Vissza