Tabán egykor és ma

Előszó

Magyarok és külföldiek, budapestiek és turisták a budai Várnegyedet ismerik úgy, mint a főváros igazán régi, történelmi negyedét. Pedig a legkorábbi város(rész) a Tabán (volt): több mint kétezer évvel ezelőtt a Gellért-hegynek azon a részén, ameddig később a tabáni házak kúsztak fel, ahonnan szemmel lehetett tartani a dunai átkelőhelyet, ott építették meg a kelták erődített településüket, joggal lehet azt mondani, hogy Budapestnek, mint városnak a kezdete itt található. Kár, hogy a legkorábbi városmag helyett nem nevezhetjük a Tabánt egyúttal a legrégebbinek is. A történelem csapásainál nem pusztítottak itt kevesebbet az elmúlt egy évszázad különféle urbanisztikai koncepciói, a leegyszerűsített szanálási elképzelések és üzleti érdekek, amelyek eredőjeként a Tabán múltját csak egy-egy házfolt örökíti át a mai és remélhetőleg az elkövetkező nemzedékek számára.
Nagyon fontos a múltból építkező öntudat - de azért az „az igazi", amikor létező emlékek bizonyítják, hogy az öntudat a valóságból táplálkozik. A nagyrészt mesélt vagy leírt emlékekre, elbeszélésekre és nosztalgiára utalt tabáni lakosok nagyszerű eredményeket értek el: összegyűjtötték a múlt emlékeit és ezeket nyilvános gyűjteményként teszik közkinccsé; számos működő egyesülettel, társasággal éltetik tovább polgári hagyományaikat, tartják életben közösségi tudatukat és felelősségérzetüket városnegyedük állapotáért; és akit megragad a tabáni lét atmoszférája, s az illető alkotó ember, elősegítik alkotásai, írásai napfényre kerülését, közkinccsé válását. Egyszóval a többször eltemetett, az 1930-as években el is siratott Tabán, mindennek ellenére él, egyre többet hallat magáról, és egyre vonzóbb lakónegyede a fővárosnak. S ha azt a pusztítást nem is sikerülhet meg nem történtté tenni, amely folyamatos gondozás és műemléki helyreállítás helyett földi tarolt egy olyan negyedet, mely nyugati nagyvárosok féltett és jól jövedelmező művész- és mulatónegyede a bécsi Grinzingtől a párizsi Montmartre-ig, de odafigyelő aprómunkával olyan kis építészeti ékszereket sikerült láthatóvá tenni például a Döbrentei utcában, amelyeknek létezéséről még egy-két évtizede sem volt sejtelmünk.
Ez a kötet a leletmentés, az emlékeztetés és az elandalítás elegye - az ember óhatatlanul reformkori, kissé pátoszos magyar nyelven szólal meg -, de mindenekelőtt az életképesség bizonyítéka.
Üdv az irigylésre méltó Tabánnak és polgárainak! Vissza