Végezetül is kezdet

Előszó

Részlet:
"Gí fotóiról
Amikor a 27 éves fiatalasszony, Gí 1978-ban még Budapesten megvásárolhatta maguknak az Olasz Köztársaság összes vasútvonalára érvényes circolaréját, majd oldalán Yashica fényképezőgépével, 49 éves költő férjével és annak első házasságából született kamasz fiával megérkezett Firenze pályaudvarára, még nem lehetett tisztában a kora éjszakai óra mindent eldöntő súlyával - legfeljebb a felével; amivel házasságuk 8 éve alatt már megismerkedhetett: hogy mekkora gond és ijesztő teher a vállán a költő férj börtönfalakkal terelt pályafutása a honi diktatúrában. Ám, hogy a másik, nem kevésbé súlyos fele a terhének, éppen saját akaratából kerül a vállára a másnap reggeli szikrázó firenzei napsütésben azáltal, hogy Itáliában ráismert valódi életformájára, a fotózásra, akkor is szívből nevetve utasította volna vissza, ha e pillanatot hivatalos jegyzőkönyv erősíti meg. Az Angyal nem tud a szárnyairól - csak használja. Ahogy Gí lélegzetvétele és a kis Yashica blendéjének, majd fényképezőgép-utódainak egyre sűrűbb kattanásai is szétválaszthatatlanul egybeolvadtak, s maradtak is együtt Gí megtalált életformájaként, míg csak az idő múlásával ki nem kerekedett fotózása első negyed évszázada.
Legelső firenzei reggele után 25 évvel, 2003-ban napvilágot látott fényképgyűjteménye a Nyárdélutáni Hold Rómában. Már a címe is - Ady Endre verscíme - jelezte, „Gí, a fotós" nem a megszokott első albummal érkezik. Nem egyszemélyes lélekvesztőn. Gondokban edzett erős válla púpozott rakományt hozott haza fotóalbumával: a XX. századi magyar költészet italofil klasszikusait, a költő férj Itáliában született verseit, és az akkor még létezőnek vélt XXI. századi ifjú költő-utódokét. Vajon éppen ez: a korszerűtlenné, a fölösleggé nyilvánított költészet szerepeltetése borította 2003-ban árnyékba Gí fotóalbumát? Ha mára néhány főre fogyott olvasóm kérdésem elejéről kitörli a vajont, s végéről elhagyja kérdőjelemet, egy tény egyszerű kimondásává teheti mondatomat. Néhány irodalomtudós professzor feltörő lelkesültsége, hogy Gíben ráleltek Szauder József professzor Kovács Máriájára, a Ciprus és obelszik páratlan fotósának folytatójára; illetve hogy a Nyárdélutáni Hold Rómában fényképei között a velencei csodalépcső, a Palazzo Contarini del Bovolo fotója is felfedezhető, ami a XVII. század óta ismert a magyar irodalomban Rimay János, a manierista költő révén, aki „csipkéből tekert gúzsnak" látta s így hagyományozta ránk remeklő magyar nyelvemlékként - Gít, a magyar költőfeleséget természetesen örömmel töltötte el, de hogy az otthon fotóművészete szóra sem méltatta albumát, alighanem egy másik, a költészet és a mai társadalom romlott viszonyánál jóval újkeletűbb, szemünk elé hirtelen föltárult ellentmondásának következménye. Egész halmaza újsütetű ellentmondásainak. Kezdve azon, hogy a költészet sok ezeréves történetével szemben a fotó eddigi 200 éve hovatovább még ahhoz sem volt elég, hogy története úgy ahogy összeálljon. De nem csupán az időbeli különbözőség ekkora, még elképesztőbb a két történet ellenkező irányultsága. Hogy évezredek alatt Niagara-vízesésként ömlött az emberiség elé az a költészet, amely ma már csupán cseppenként csordogál, miközben a fotózás 200 év alatt hajszálérből óceánná duzzadt, a XX. században elárasztotta az emberiséget (s a XXL század elején máris megsokszorozódó dinamikával) alapelemévé vált az emberi civilizációnak; mindennapos használati tárgyává és nélkülözhetetlen eszközévé lépve elő a semmiből a köztudatban. De a robbanáserejű elterjedés még tovább sokasította az ellentmondásokat." Vissza