Véletlenül katona/...és mégis katona

Előszó

Nem akarok magyarázkodni, mert valamit elfelejtettem megírni. Nem is azért, hogy hősömet nem ismertem volna eléggé. Egyrészt azért teszem ezt, mert a vidám katonatörténeteknek olyan sok klasszikusa van, hogy újat bizony nehéz produkálni. Bevallom, írás közben sokszor jutott eszembe Svejk, a derék katona, gyakran járt íróasztalomnál vendégségben Vászja Tyorkin, és Háry János. De birkózgattam hősömmel, s talán nem utánoztam senkit, mert Zsanó csak egy van. Egy, s azt nagyon sokan ismerték. Zsanó, a véletlenül lett katona nem kitalált figura, nem írói képzelet szülte, teremtette, hanem az élet, azaz hogy, ahogyan ő maga vallotta egy helyen: édesapja, az idősebbik Tóth János, méghozzá nem is kottapapírra, hanem igazán, s nem Pesten, hanem Párizs egyik külvárosában.
A történet hiteles. Annyit én is megengedtem magamnak, hogy a helyszínt áthelyeztem olyan helyre, ahol én is jobban ismerem a vidéket. Annyi túlzást megengedtem magamnak, hogy társait is egykori környezetemből vettem. Mégis hiteles a történet, mert valamennyi megesett a véletlenül lett katonával, az én Zsanó barátommal. Barátot mondok, s nem véletlenül. 1950-től évekig együtt dolgoztunk, együtt jártuk az országot, együtt nyűttük a katonaruhát, s együtt szedtük az élményeket az őrsökön, laktanyákban és mindenütt, ahol katonák éltek, dolgoztak, őrködtek.
Kérdezhetik majd az olvasás után, hogy miért ez a Zsanó? Egyszerű. Pontosan ilyen volt. Kissé szúrós, kissé bozontos, kissé szögletes, kissé sarkos, mindig, minden helyzetben fennakad valamiben, vagy valakiben. Együgyűnek élik talán? Nem, nem volt az! Nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó, készséges, jó munkatárs volt. Nem véletlenül írtam le kétszer is, hogy volt. Mert sajnos azóta elhagyott bennünket.
Nagyon jól tudom, hogy barátról úgy írni, hogy csak az egyik oldaláról mutatom be, kissé merész vállalkozás. Mégis azzal az igénnyel gyűjtöttem össze emlékeinket, hogy igazat írok.
Talán sikerült.
Vissza