Vergilius Aeneise

Előszó

Alig van költője a római irodalomnak, a ki oly mély s állandó hatással lett volna az utókorra, mint Vergilius. A régi Róma becsülését legnagyobb epikusa iránt a keresztény középkornak egészen más jellegű, de épen nem csekélyebb tisztelete váltja fel. Krisztus prófétáját látva a cumae-i sybilla ihlette költőben, kinek a tekintélyét a középkor skolaszticizmusa sérthetetlen tudományos dogmává emelte. Ö az egyetlen költője a pogány klasszicizmusnak, a ki a bálványromboló középkort - mely az antik műveltség minden régi eszményét ép úgy ledöntötte, mint bazilikáiban a régi istenszobrokat - egyenesen az egyház védelme alatt, a kereszténység példátlan tisztelete közt éli át, s századokon keresztül nemcsak a legnagyobb szellemekre hat ihletön, mint pl. Dantéra, a kinek túlvilági útjában vezető s kisérő társa; nemcsak a tanúltabb, műveltebb közönségre hat, mely nemzedékről nemzedékre az ő művén tanúi ja megérteni az eposzt: hanem - a mire az egész római irodalomban alig találhatunk analógiát - csaknem kétezer esztendő múltán hat még a tanulatlan, iskolázatlan népre is, s a lelkeket igéző, az alvilágot megjárt varázsló Virgilio szelleme még most is ott él, még most is fel-feltámad az ő szerette Parthenopolisának (a mai Nápolynak) népregéiben, népdalaiban. A reneszánsz a pogány költő e régi tekintélyét fentartja és állandósítja; a könyvnyomtatás (mely első munkái közé vette fel: az első nyomtatott Vergilius Rómában, 1469-ben jelent meg) hatását még általánosabbá, még mélyebbé teszi; a humanizmus a hibátlan tökéletesség mintaképe gyanánt magasztalta századokon keresztül, s mikor a középkornak csaknem a szentekét megközelítő tisztelete s a skolaszticizmus vak hódolata véget érnek is: híre már nemcsak a tradició erejénél fogva él tovább, de, míg művelődésünk a múlttól végkép el nem szakad: élni is fog, mint a régi műveltség egyik legfőbb dokumentuma s ható ereje. Vissza