Versek

Előszó

Vasile Alecsandrit költőfejedelemnek nevezte Eminescu a 48--as írónemzedéket dicsőítő s a kortársakat bíráló Korcs utódok című versében. Vajon túlzásba esett-é Az Esticsillag költője? Éppen ő, ki korának és társadalmának oly megvesztegethetetlen, biztos ítélőképességű bírája volt, s ki úgyszolván lángpallossal sújtott le az irodalom hívatlanjaira és sarlatánjaira?
Nem Eminescu verssorai nem estek a túlzó értékelés hibájába. VAsile Alecsandri az idők távolából valóban úgy tűnik, elénk, mint egy egész korszak költőfejedelme. Az ő fejedelemsége azonban nem volt külsőleges dísz, és tartalmatlan csillogás. Azt a szellemi birodalmat, amelyben uralkodó szerephez jutott, magának kellett megszereznie és alapjaiból megépítenie sok-sok küzdelem és sohasem lankadó, kemény, megfeszített alkotómunka árán. A régi burzsoá irodalomkritika gyakran felemleget Vasiel Alecsandri "szerencsés" életkörülményeit, azaz anyagi függetlenségét, egészséges testalkatát, külföldi kapcsolatait s az idegen nyelvekben szerzett jártasságát. Holott mindez ha nem is elhanyagolható, de kétségkívül másodrangú járulék a hivatott alkotóművész önkifejezése és fejlődése szempontjából. A tehetség, a rátermettség és a művészi hivatásérzet mellett a legjelentősebb ajándék, amiben egy író részesülhet: az az örökség - a nyelv, a stílusvívmányok, a műértő közízlés, az alkotást elősegítő művelődési intézmények - ,melyet az előző korszak hagy rá, hogy aztán ő e szilárd talapzaton tovább építse a megkezdett művet, tovább fejlessze a becses örökséget. Vissza