A párizsi Notre-Dame

Előszó

Néhány évvel ezelőtt e könyv szerzője a Notre-Dame székesegyházat nézegette, helyesebben: vizsgálgatta, s ott, az egyik torony sötét szögletében, erre a kézzel vésett feliratra bukkant a falon:

ANÁTKH

A kőbe eléggé mélyen bekarcolt, avultságukban megfeketedett görög nagybetűk, s az alakjukban és állásukban megnyilvánuló, meghatározhatatlan gótikus írásmodor - amelynek mintegy az volt a rendeltetése, hogy középkori kéz munkájáról tanúskodjék -, főként azonban az a gyászos és végzetes értelem, amelyet e betűk magukba zártak, mély benyomást tettek a szerzőre. Azt kérdezte magától, azt igyekezett megsejteni, kicsoda is lehetett az a szenvedő lélek, amely nem akart eltávozni a világról anélkül, hogy a bűn vagy balsors bélyegét reá ne üsse a vén templom homlokára. Azóta átfestették vagy levakarták a falat (nem tudom, mi történt vele), s a felirat eltűnt a helyéről. Mert idestova kétszáz esztendeje így bánnak a középkor csodálatos templomaival. Mindenütt megcsonkítják őket, kívülről éppúgy, mint belülről. A pap átfesteti, az építész levakarja; aztán jön a nép és lerombolja. így aztán a Notre-Dame sötét tornyának falába vésett sejtelmes szónak, s annak az ismeretlen sorsnak, amelyet ily mélabúsan foglal össze, más nyoma nem is maradt, mint az a törékeny emlék, amelyet e könyv szerzője szentel neki. Az az ember, aki a szót a falra írta, sok száz éve eltűnt a nemzedékek sorából, aztán a szó is eltűnt a templomfalról, s megtörténhetik, hogy a templom maga is hamarosan eltűnik majd a fold színéről. Ebből a szóból keletkezett ez a könyv. Vissza