Vigilia 1941. május

Előszó

Szombat délután volt. A Csend völgyében zenélgetett a patak a hangulatok, színek szépsége ellophatatlanul maradt benne, sőt a sokféle zöld közé, különösen a fák között, egyre több arany és piros színt csempészett a vénasszonyok nyara. Leginkább a vadkörtefákon s az itt-ott, mintegy vendégnek tartott nyírfákon, melyek úgy álltak a tölgyek és bükkök között, mint finom városi 'kisasszonyok a parasztlakodalomban. A napfényben kényesen aranylottak és a többiek mind őket nézték, - némely tölgy méregzöld szemmel - mert mintha az ugrifüles patak is nekik szerenádozott volna.
Mind e szépség ott volt, de nem látta senki. Aki ott feküdt az erdőcske szélén és mogyorót tört szét fogaival, mindebből semmit sem látott. Mert volt Bida Ferenc, a falu hivatalos tolvaja, közismert nevén: Ferli. Raccsolva mondta kisgyerek korában a nevét s azóta rajtamaradt. Sőt, fiát is Ferlinek nevezték a gyerekek és a felnőttek is. Most jött a börtönből. De nem volt meghatva, a fogság nem hatott rá. A tőrbecsalt rókára semmi hatással nincs a rács, amely mögé zárták, csak kellemetlen neki pillanatnyilag. De mihelyt sikerül kimenekednie, első ösztönös vágya a ragadmány. Az otthon? A vadállatoknak van ugyan megbúvó helyük, földbe vájt kotorékuk, de ha a zsákmány messze viszi a kotoréktól, nem sokat törődik az otthonával. A "családjáról" tudja, hogy az hozzá hasonlóan gondoskodik magáról. Aztán egyszer úgyis összeverődnek, találkoznak valahol.
Vissza