VII. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé

Előszó

Elegáns, jól fésült, mosolygós képviselőjelöltek az utcai plakátokon. Kelletik, árulják magukat akárcsak a színészek, vagy az alvilági leányzók. Mert legtöbbjüknek sikerre, pénzre és hatalomra van szükségük. Igen, nyakunkon a választás. Csakhogy e parányi országban nincs már hitele a szónak és a behízelgő mosolynak sem. Elfáradtunk, kifulladtunk, megkérgesedtünk. Nem csoda így, hogy jónéhányan szúrják, vágják és szenvedélyesen tépdesik a puccos, félrevezető falragaszokat. Mikorra befejeződnek az idei választások, akkorra olyan lesz az utca, a környezetünk, akár egy megtépázott csatatér. Mindenfelé kaotikus, színes és felnyársalt papírkötegek, mindenfelé rongy, szemét és tarka hulladék.
Miért idézem e politikai eseményt? Leginkább azért, mert élet és művészet formai dimenziói néha kísértetiesen összeesnek. Nekem például az agyonfirkált, foszlányos és széttrancsírozott falragasz akaratlanul is a századvég képzőművészeti dilemmáit juttatja eszembe. A fékevesztett belső energiák térhódítását, a tárgyias, rusztikus megjelenítést, egyben az önmagával is viaskodó, alkotó művész tragikus kétségbeesését. Hogy van-e még igazában szellemi, formai újdonság? Hogy van-e még kitörési lehetőség? Vagy csak látványos, szédítő körökben keringünk, akár a cirkuszi lovak? Hallatlanul komisz, nehéz kérdések. De valahol itt tartunk. Úgyhogy az évszázad legutolsó hazai festészeti biennáléjának kapcsán ne is a jelent fürkésszük! Inkább a múltat. És legfőképp azt: honnan is származik e bénító kétségbeesés. Vissza