Világtalan András

Előszó

Az új norvég irodalom népiesen nemzeti törekvéseit a maga részéről még szigorúbban értelmezi Olaf Duun (született 1876-ban), aki kizárólag csak a maga falujáról, annak lakóiról vagy legfeljebb a maga völgyéről - a Namdalról - ír, nem is a norvég irodalmi nyelven, hanem az ottani tájszólásban.
Ki ismerheti jobban egy vidéknek a külső és belső életét, mint a néptanító, aki ott tölti egész életét a külvilágtól elzárt völgyben, akinek szabad bejárása van minden házba, aki szívesen látott vendég minden tanyán, aki maga előtt látja felcseperedni az új nemzedéket, melyet maga tanított meg a betűvetésre és aki elkíséri utolsó útjára az öregeket. A magyar irodalomban Gárdonyi Géza tudta legjobban leírni a maga faluját, úgy Norvégiában Olaf Duun is, a néptanító a legérdekesebb, úgy költői, mint néprajzi szempontból a legértékesebb könyveket írta "az ő völgyének" lakóiról. De Duun amellett, hogy éles megfigyelő és realisztikus író, egyúttal vérbeli költő is, aki többet lát, meg hall, mint a szorgalmas és lelkiismeretes etnográfus. Rajongója a norvég természetnek, elsősorban a maga völgye vadregényesen változó szépségeinek, s úgy látja, hogy a zúgó vízesések, a sötét erdő öreg fái, a napfényes zöld hegyilegelők, a kopár sziklák, mind-mind valami misztikus eleven hatással vannak az élő környezetre, de leginkább az ott élő emberekre. Vissza