Vippári a csavargó asszony

Előszó

A mai élet koronázatlan királynői: a nagy drámai színésznők, filmsztárok, operadívák, primaballerinák vajon visszagondolnak-e néha babértól koszorús, vastapstól dübörgő, dolláresőtől bearanyozott életükben ismeretlen és névtelen elődeikre, akik a keresztény középkor aszkézisétől kitaszítottan, megbélyegzett földönfutókként bolyongtak a nagy országutakon. A pogány amfiteátrumok beomlottak, ám a dal, a tánc, a mese, a könny, a kacagtatás elhivatott művészei nem pusztultak ki a keménnyé zordult világból. Számkivetett, megvetett csapatként járták az országutakat. Belopództak a városok piacterére. Felkéredzkedtek a bástyafallal megerősített várkastélyokba. Megjelentek a nagyutak lakomáin. Néha odavetett pénz, néha megvető rugás volt a fizetségük. Mert ezek a délről elindult, arab vérrel keveredett vándorkomédiások valamennyien törvényen kívül állottak. Nem volt joguk sem életre, sem magántuajdonra, sem becsületre. Bár nem emlékeztek már a nagy görög sorstragédiákra és a maró vígjátékokra: Thália elkallódott, lezüllött papjai és papnői mégis járták a világot, - hivatásuk megszállott fanatikusai - hogy színt, feledést, örömet lopjanak az önmegtagadásban sorvadó emberek életébe. Hogy hogyan fejlődött ki a szinjátszás művészete ezen vándortársulatok hagyományaiból: megtalálható a szinjátszás történetében és nem ezekre a lapokra tartozik. Ami emberien megkapó és ami közelhozza a ma emberéhez a régmúltat az: Hogyha a tizenkilencedik század, tehát a tegnap, feljegyzéseit kutatjuk, majdnem ugyanazokat a motívumokat találjuk az egyes nagy tragikák korai életében, ami a tizenharmadik század elején, tehát a jó hétszáz évvel ezelőtt élt Vippári sorsát elindította. Utalok Jászai Mari grandiózusan őszinte memoárjaira. Vissza