Visszahulló kő

Előszó

Előjáték

A kegyelmes asszony, a kora délelőttön későn kelt, mint mindíg. Rossz alvó volt. Altatószert szedett, évek óta, megszokta már. Néha meg kellett kétszereznie a rendes adagját, hogy néhány órai nehéz, álomtalan álmot találjon. Ilyenkor tompán, kábultan ébredt, mintha a halálból térne vissza. A túlmély álom bódulata még ködös fátyolként csüngött rajta. Zsibbadtan tántorgott a hétköznap szürkesége és az emléknélküli álom feketesége között. Mint a tetszhalott, aki kikelt a sírból és nem tudja: merre induljon meg visszafelé az életbe. És hol és milyen volt ez az élet, amitől a fekete semmi elválasztotta. De az élettől elszakító, fekete álom képeire sem emlékezik többé.
A kegyelmes asszony papucsba bujtatta hosszú, keskeny, ívelt, hibátlan lábfejét. Kissé ferdére taposott sarkú, málló selymű, lilapillangós lábbelibe. A kegyelmes asszony valaha bálicipőnek használta régen, amikor még megjelent a hivatalos ünnepségeken és kecses, szinte alvajáró siklásával táncolt. Magárakapta flanellpongyoláját, imbolygó járásával a fürdőszobába ment. pazar fürdőszoba volt. A kegyelmes úr ízlését dícsérte. Vajszínű cserép borította a falakat. A lemélyesztett kádat zöld márvány szegélyezte. a víz sejtelmes fényben csábított, mint a sellők fürdőmedencéje. Ám a vajszínű cserépszoba minden tökéletesre fejlesztett testápolási alkalmatosságával inkább olyan volt, mint a nagyon is mai életet élő Messalina benső kamarája... Vissza