Vizvári Mariska szakácskönyve

Előszó

Milyen legyen a jó gazdasszony? - kérdezik tőlem. Nehéz kérdés ez nagyon; erről bajos disszertációt írni. Ez csak úgy „jön". Már akinek. Akinek viszont nem „jön", annak hiába magyarázzák. Aki jó gazdasszonynak születik, az éppen úgy van a háztartás vezetésével, mint a pacsirta az énekléssel. Tudja, anélkül, hogy tanulná. Aki pedig nem született rá, azt éppen olyan hiábavaló tanítani erre, mint a ludat a trillázásra. És ne nevessenek ki a hasonlatért! Mert a jó gazdasszonynak igenis olyannak kell lenni, mint a pacsirtának. Koránkelőnek, frissnek, ébernek és mindenekfelett vidámnak, zengő, dalos szavának.
Lehet elképzelni valami szörnyűbbet, senyvesztőbbet, elsavanyítóbbat, mint azt az asszonyt, aki mindig panaszkodik? Hol a drágaságra, hol a sok munkára, hol a sok gondjára, hol az egészségére, amit a háztartás vezetése tönkretesz?! Egy-egy nap végén - úgy érzi a család, hogy őt ette meg vacsorára, - ami bizony megfekszi a jobbízlésű ember gyomrát.
Hiszen kifordul az asztalnál ülő családtagok szájából még a legjobbízű falat is, mikor állandóan azt hallja, hogy milyen drágaság van a vásárcsarnokokban és hogy mennyit kellett alkudni, míg tíz fillért le lehetett csípni az árból és hogy mégis mennyi a deficit.
Mikor egy csésze feketekávé mellett, étkezés után, - ahelyett, hogy vidám vagy érdekes témákkal igyekeznék kiverni hozzátartozói fejéből a hétköznapos, szürke, kellemetlen eseményeket, - azzal üdíti őket desszertképpen, hogy mennyit dolgozott, mennyit mérgelődött és hogy mindez mennyit árt neki! Vissza