Zeusz trónja

Fülszöveg

Egykor szentként tisztelték a hófödte csúcsokat, ahol az istenek laknak. Korunkban a legmagasabb hegységek is megnyíltak a turisták előtt, mégis máig valami titokzatosság lengi körül a hegyek világát. Keletkezésük, születésük a legutóbbi időkig rejtély maradt, talán azért is, mert az emberi élet túlságosan rövid ahhoz, hogy növekedésüket, alakulásukat és pusztulásukat közvetlenül is megfigyelhessük.
Minden mozog, változik - vélték egykor az ókori görögök -, de a földfelszín változatlanságát csak a legbátrabb gondolkodók merték megkérdőjelezni. Annak ellenére, hogy a vulkánok sokszor a szemünk láttára emelkednek a magasba - és a földrengések sem éppen a mozdulatlanságról tanúskodnak. Már az újkor hajnalán írta Leonardo da Vinci: "Ami valamikor tengerfenék volt, most hegycsúcsként emelkedik a magasba. Erről tanúskodnak a tengeri kagylóhéjak, osztrigák és korallok, amelyeket most a hegyek csúcsán találunk." Nagy bátorság kellett ezeknek a mondatoknak a leírásához, hiszen előtte, sőt még halála után is évszázadokon át a bibliai özönvízzel magyarázták az Alpok hágóin előbukkanó csiga- és kagylómaradványokat. Sok időnek kellett eltelnie, míg a geológusok felismerték, hogy minden hegységrendszer felépítésében részt vesznek olyan kőzetek is, amelyek az óceánok feneként lerakódott üledékekből keletkeztek, amelyeket gigantikus belső erők mozdítanak el, gyűrnek össze és emelnek a magasba.
Úgy mondják, a magyar pusztai nép. Sokáig azt az elvet vallotta, hogy a hegyek arra valók, hogy elkerüljék őket. Mióta 2002-ben a magyar lobogó is felkerült az Everest csúcsára, mindnyájan máshogy tekintünk a hegyóriásokra - egy kicsit magunkénak érezzük őket.
Az emberi faj mára geológiai léptékű változások okozója lett. Hegyeket mozgatunk meg az ásványi anyagok kibányászásához, folyókat terelünk el, erdőket borítunk lángba, hogy új termőterületeket nyerjünk, és hulladékainkkal megváltoztatjuk a légkör kémiáját. A Föld mélyreható változásokon megy keresztül az ember kezében, a következményeket pedig nem tudjuk vagy nem akarjuk felmérni. A sors iróniája, hogy a népességrobbanással egyidejűleg mi magunk csökkentjük a Föld létfenntartó képességét, beleértve az emberi életforma fenntarthatóságát is. Gaia, a kék bolygó mára ugyancsak sok sebtől szenved, de még így is gyönyörű - és páratlan! Egyetlen Földünk van, amely mindnyájunké.
Sorozatunk pillanatfelvételt nyújt erről a különleges égitestről, amelyen élünk. Azt sugallja: őrizzük meg jelen állapotában, vagy ha hozzányúlunk, a jobbító szándék vezéreljen. Ne feledjük: az ember a sorsáért maga felelős! Vissza