Volt egyszer egy Tabán

Előszó

Aki manapság elindul a Dózsa-szobortól, (azelőtt a lovas tüzér emlékmű állt itt, mígnem stílszerűen "elesett" az ostrom idején) tehát nekivág a túloldali dombra kapaszkodó Kőműves-lépcsőnek, máris ott van a Tabánban. A képzelőerő benépesítheti ezt a ma ápolt, parkos tájat utcákkal, terekkel, bonyolult átjárókkal, hosszába-keresztbe improvizált földszintes házakkal, melyeken derékig érnek az ablakok. De a váratlanul föl-le vezető lépcsősorok, zsákutcák macskakövein botladozva jó, ha egy még emlékező öregúrra talál, aki - mint a némafilmek narrátora, végigkíséri hosszú sétáján. Adjuk is át neki a szót és lépjünk vissza az időben...
- Itt vagyunk - így az öregúr a lépcsőfokon fölérve - a Kőműves utcában! Most az Aranykakas, majd Aranykacsa utcákon át feljutunk a térre, melyet a Kereszt jelöl. Itt volt valamikor a legrégibb Ráctemető. Ma - a húszas években vagyunk - nyoma sincs már. Emlékére állították szerb egyházuk hívei 12865-ben e kőkeresztet. A kegyelet "szüneteltetése" idején eltűnik. Majd visszakerül 1987-ben. Híres vendéglősmester fogadójába térünk most, hogy megkóstoljuk Albecker János uram sashegyi borát. Ha utána felkaptatunk a Kör, Gyökér és Szikla utcák tekervényein, meg kell másznunk a nevezetes "Hosszú lépcső" 52 fokát! (Itt pihenőt tart az öregúr, mert emlékeiben felmerül egy esős délután képe, mikor az alig húszéves festő bizonyos Enyémke nevezetű hölgy ernyője alá húzódott...)
Folytatva tehát utunkat a Sánc és Orom utcák találkozásánál a Tabán tetejére érkezünk. Csodálatos panoráma tárul elénk! Vissza