Vörös és fekete

Előszó

Henry BEYLE élete - ahogy titkos feljegyzéseiből, memoárjaiból és leveleiből a „kis igaz tények" kritikai fényénél elénk rajzolódik - a legizgalmasabb Stendhal-regény. Valóság és képzelet csodálatos szövevénye. Tele van különös meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, meghökkentő ellentmondásokkal. Merő realitás és merő romantika. Fantasztikus, szabálytalan sokszöghöz hasonlít, amelynek mindegyik csúcsa egyszerre ellenkező véglet felé mutat. Olyan ez a nyugtalan és nyughatatlan, kalandos élet, mint ő maga: sohasem egészen azonos önmagával. Hőse egy önmaga útvesztőiben eltévedt, valósággal „elveszett" ember, aki szakadatlanul saját elvesztett-magát keresi, az önmegfigyelésnek és önelemzésnek, a lelki élveboncolásnak szinte mániáig fajult, példátlan szenvedélyével, anélkül, hogy igazában megnyugtató eredményt érne el. Ötvenéves fejjel visszatekintve elmúlt életére, az Egotista emlékeiben rezignáltan veti fel a kérdést: vajjon boldog vagy boldogtalan, vidám vagy szomorú, bátor vagy gyáva volt-e? - s a felelettel adós marad. Milyen beszédes itt ez a hallgatás. Többet árul el minden őszinteséggel kérkedő, gyanúsan bőbeszédű vallomásnál. Valérynak tökéletesen igaza van: Stendhalról nem lehet eleget mondani. Megismerését és megértését talán épp az a szerencsés körülmény gátolja, hogy túlságosan sokat tudunk róla. S ez a paradoxon nemcsak illik hozzá, hanem találó is. Csakugyan a lényeget fejezi ki. Vissza