Tüzet viszek

Előszó

Kezembe véve a "Tüzet viszek" kötet anyagát, pillantásom először Goór Imre rajzaira esett. Majd Vörös József verseinek olvasásába mélyedtem. Első benyomásom az volt, hogy rokonlelkek találkoztak a mondanivaló, a bátor hanghordozás, s az olykor vizionálió képi láttatás, sejtetés vonatkozásában. Mert Goór Imre, a költő is kimondta: "övemre kardot kötöttem... mellembe tüzet tettem / tartani elengedni / égetni melengetni." Rá is kérdeztem hát alkotónkra, miért kívánja a Csigolyagyöngyök lírikusának cinkkarcaival gazdagítani válogatását. Megvallotta, hogy már mintegy 20 éve barátok a lírikussal, aki első verseitől kezdve szinte kegyetlen véleményezéssel próbálta kínzóan kétkedő hangvételét olyan szóhoz szoktatni a magyar mitikus szarvas csontjainál - "melyhez sem élő sem holt nem hallhatott hasonlót." Köszönetül a vadhajtások lenyesegetéséért fogadta el költőnk Goór Imre cinkkarcait.
Tudatosodott bennem az is, hogy Vörös József kötetének szerkesztését valami hullámzás hatja át, úgy ahogy minden ember élete hullámhegyek és völgyek sorozata, újra meg újra hangulatok, érzések emelkedője, esése, gondolatok felmerülése, kifejlése és formavesztő alásodródása; s mindezeket a hullámokat az Élet, a környezet (emberek, barátok, család, feleség), az ország adta lét és társadalom, a múlt, közelmúlt és jelen tényei, élményei hömpölygetik az egyén (itt a költő!) látásmódja és értékbecslése szerint. Vissza