Vörösmarty: Csongor és Tünde

Előszó

Részlet:

Százötvenedik születésnapját ünneplő színházunk Vörösmarty Mihály Csongor és Tündé-jével nyitja meg jubileumi évadját. A választás nem véletlenül esett erre a műre, s nem is csak az egyik legnagyszerűbb magyar klasszikus drámának kijáró tisztelet indokolja színpadra állítását. Ez is elegendő volna ugyan, hiszen a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett kétségtelenül a Csongor és Tünde áll drámairodalmunk csúcsán. Sok évfordulót, évadkezelést ünnepeltek már eddig a Csongor és Tünde díszelőadásával - többek között 1937-ben a budapesti Nemzeti Színház centenáriumát, vagy éppen húsz évvel ezelőtt a mi színházunk 130 éves jubileumát. Választásunkat egyrészt az indokolja, hogy nagyon is mához, elsősorban a mai fiatalsághoz szólónak érezzük a dráma két főhősének gondolatait, érzéseit, akik útkereső tévelygéseikben is a tiszta életre sóvárognak, a boldogság szenvedélyes kívánságának drámáját élik át. A másik szempont pedig: ugyanannak a reformkornak, ugyanannak az évtizednek a talaján született meg Miskolcon a legnagyobb múltú első magyar kőszínház és az első magyar mesejáték, a nyelvében élő nemzet fejlődésének megragadó, páratlan bizonyítékai. Martinovits és Petőfi - aki ugyancsak ennek az évtizednek szülötte - két forradalmi korszaka között hamu alatt izzó parázs volt a magyar nép öntudata, függetlenségi és forradalmi vágya. Színészeink és költőink együtt őrizték és szították ezt a lappangó tüzet. Az "öldöső álom" karjából megvalósítást kereső Csongor éppen úgy az ébredező nemzeti és polgári öntudat példája, mint a korabeli, vándorúton vergődő színészek, akik éppen a polgáriasodó és színmagyar Miskolcon találtak először állandó szállásra. Vissza