Nagyobb epikai művek II. (töredék)

Előszó

Részlet a kötetből:

"Néma borongással megy az őskor' lelke, fölötted,
Cserhalom! és nem kér emlékül oszlopot érczből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a' harczos apák' hírének lenne tanúja.
Árpádnak honját Salamonnak sok baj emészté,
Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a' társas egyesség'
Napjaiban temetője lön ellenségi' hadának.
Olly vala, mint a' két végcsúcsos földközi száklő,,
Melly keleten 's nyugaton kitekint az egekre, 's midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leűl a' villám mély közepében,
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád' honját veszedelmek' mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként
Járt a' sergek előtt, vele két fejedelmi levente
Ég' áldása gyanánt, bölcs Géza 's szekerczecsapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság 's józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet' napjai ellen.
Kétes az ütközetek' forgása: Sajóra, Mohácsra
A1 jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a' harczot, mellyet László' keze harczolt?
Cserhalom! a' te tetőd diadalnak büszke tetője." Vissza