Wagner: A bolygó hollandi

Fülszöveg

A bolygó hollandi önnön értékén túlmutatva két szempontból is kivételesen érdekes alkotás az operatörténet számára. A mai operalátogató szemével nézve kezdet és vég egyszerre. Kezdete a 19. század zenéjében, mi több a művészetnek egyetemes történetében ismert egyik legcsodálatosabb, legintenzívebb és talán legellentmondásosabb életpályának, de ugyanakkor lezárása is a német operatörténet egy korszakának. A legtanácsosabb tehát egyszerre két irányból felelni rá: mint a Lohengrinen, a Trisztán és Izoldán, a Nibelung gyűrűjén át egészen a Parsifalig előremutató műre, és mint a Fidelio, a Bűvös vadász és a magyar közönség előtt jószerivel ismeretlen más Weber-, Marschner és Spohr-operák gondolati és hangzó világának összegzőjére.
A 19. század harmincas éveiben három, többé-kevésbé egyenrangú, és egymástól sokban eltéró operakultúra, operai stílus élt Európában. A német opera voltaképpen az olasz és a francia stílus árnyékában nőtt fel lassanként. Az áraiformák kezelésében nem tudott szabadulni az olasz mintáktól, ugyanakkor vonzotta a francia színházi pompa is. Világos volt, hogy igazi önmagát csak akkor lelheti meg, ha képes felhasználni a német kultúra sajátos, frissen felfedezett értékeit. Hiszen létezett Németországban három olyan irodalmi téma, vagy inkább tématípus, amelyeknek egyedülálló együttese létrehozhatta a művészet történetének azt a különleges jelenségét, amit német romantikának nevezünk. E három tématípus: a népiesség, a bensőségesség és a fantasztikum. Mindegyikhez csatolható is néhány év a 18-19. század fordulójáról. Az elsőhöz Achim von Armin és Clemens Brantano, A fiú csodakürtje című népköltési gyűjtemény összeállítói, a másodikhoz Novalis és Wilhelm Heinrich Wackenroder, míg a harmadik először E. T. A. Hoffmannt juttatja eszünkbe. Vissza