Erzsébet királyné és falkavadászatai

Előszó

Éppen száz éve, 1898. szeptember 10-én vetett véget a merénylet a magyar történelem kiemelkedő alakja, Erzsébet királyné életének.
Nem volt hétköznapi lény, még a koronás fők közül is kiemelkedett. Történészek, költők, orvosok, lélekbúvárok tanulmányozták - és tanulmányozzák - életét.
Európa közepének a történetét hatszáz éven át meghatározó uralkodóház hanyatló, felbomlás előtti korszaka - birodalma első számú hivatalnokának nevezett - uralkodójának az asszonya felismerte az elkerülhetetlen végzetet, amit személyes teljesítményével, a magyarságnak egyúttal felemelkedést hozó kiegyezéssel csupán lassítani tudott, de feltartóztatni nem
1867 után a politika nem érdekelte Erzsébetet, és a császárné-királyné szerepe sem vonzotta. Visszavonult Gödöllőre a bécsi intrikák elől, nevelte "magyar kislányát, Mária Valériát, sokat olvasott, de leginkább kedvenc sportját, a lovaglást űzte, amit művészi színvonalra emelt, miközben érlelődött benne az elhatározás, hogy falkavadászként, saját erejéből, tudásával vívja ki az első helyet a női vadászok között. Ettől kezdve tizenegy évig a falkavadászat határozta meg mindennapjait, egész életmódját és baráti körét is. Elhatározása sikerrel járt: teljesítménye joggal állította a földrész sportrajongói érdeklődésének középpontjába, sőt híre átkelt még az Atlanti-óceánon is.
Könyvtárnyi irodalom mutatja be Erzsébet királyné színes életét, de az életrajzírók legtöbbje csak felületesen érinti a falkavádászatot. Ez indokolja, hogy történeti hátteret csupán a legszükségesebb mélységig - ám így is több új adatra, összefüggésre rámutatva - vázoltam, s az életéhez szorosabban kötődő eseményekről minden fejezet élén időrendi összeállítást közöljek. E kronológia egyúttal - akaratlanul is - afféle útinapló, sokatmondó itinerárium lett, amelynek adatai mindennél meggyőzőbben tárják az olvasó elé Erzsébet életének talán legjellemzőbb (utazási láznak is nevezett) vonását, ami híven tükrözi belső nyugtalanságát. Vissza