Fülszöveg
A fekete zene fehér mestereit a hanglemez barázdákból, az átmágnesezett celluloidszalagokról vagy a lézerfénnyel letapogatható hangokon keresztül ismerte meg a szerző, akinek kötetét kezében tartja a Kedves Olvasó. Egy olyan zenei világba szeretett bele Martsa Balázs utólag, amely születése és a világra eszmélése idején élte fénykorát. A nagy bluesforradalom, melyet elsősorban brit muzsikusok robbantottak ki, ugyan lecsengett a 70-es évek elején. A műfaj művelői vagy stílust váltottak, vagy szűkebb körben tették azt, amit addig. Mindenesetre elérték azt, hogy a világ felfigyelt az addig szinte teljes ismeretlenségben tevékenykedő stílusteremtő bluesmuzsikusokra és követőikre. Aztán 1989-ben John Lee Hooker The Healer és Gary Moore Still Got The Blues című lemeze ismét reflektorfénybe állította a bluest, azt a zenét, ami az Egyesült Államokban született meg - talán a múlt század végén. A köztudatban úgy terjedt el, hogy a blues a feketék, az afro-amerikaiak szomorú hangvételű zenéje....
Tovább
Fülszöveg
A fekete zene fehér mestereit a hanglemez barázdákból, az átmágnesezett celluloidszalagokról vagy a lézerfénnyel letapogatható hangokon keresztül ismerte meg a szerző, akinek kötetét kezében tartja a Kedves Olvasó. Egy olyan zenei világba szeretett bele Martsa Balázs utólag, amely születése és a világra eszmélése idején élte fénykorát. A nagy bluesforradalom, melyet elsősorban brit muzsikusok robbantottak ki, ugyan lecsengett a 70-es évek elején. A műfaj művelői vagy stílust váltottak, vagy szűkebb körben tették azt, amit addig. Mindenesetre elérték azt, hogy a világ felfigyelt az addig szinte teljes ismeretlenségben tevékenykedő stílusteremtő bluesmuzsikusokra és követőikre. Aztán 1989-ben John Lee Hooker The Healer és Gary Moore Still Got The Blues című lemeze ismét reflektorfénybe állította a bluest, azt a zenét, ami az Egyesült Államokban született meg - talán a múlt század végén. A köztudatban úgy terjedt el, hogy a blues a feketék, az afro-amerikaiak szomorú hangvételű zenéje. Ez azonban tévedés. A blues nemcsak szomorú, hanem lehet vidám is. Már kialakulása idején sem csak a feketék művelték, hanem a fehérek is. Mindezt az Egyesült Államokban született, magyar származású Joe Murányi közlése alapján merem kijelenteni, aki Louis Armstrong utolsó zenekarának klarinétosa volt, és amit ő nem tud a jazz történetéről, azt nem is érdemes tudni.
Ez a könyv megbízható kalauz mindazoknak, akik szeretik ezt a zenei világot, és a hallott muzsikán kívül többet szeretnének megtudni az előadókról. De segítséget nyújthat a gyűjtőknek, hogy merre érdemes tovább kutatni, keresgélni. A nyolcvanas évek elején azt gondoltam, hogy erről a korszakról már mindent tudunk, és amit nem tudtunk addig beszerezni, arra csak véletlen szerencsével bukkanhatunk rá. És ekkor jött a CD, amely megnyitotta a hangtárakat. Eleinte csak 1-2 ún. bonus trackkel, korábban kiadatlan többlet számmal igyekeztek vonzóvá tenni a tenyérbemászó, ezüstösen csillogó korongokat. Aztán jöttek az olyan kiadványok, amelyek korábban sohasem láttak napvilágot. Egy-egy előadó korábbi munkásságát ezek a lemezek nem döntötték romba, nem kellett újra értékelni az illető helyét, de gyakran érdekes megvilágítást kapott tevékenysége az adott korban. Éppen a könyv adatgyűjtésének lezárása előtt került forgalomba néhány kiadatlan felvétel a fehér és/vagy a brit blues aranykorából, tehát nem lehet befejezni a gyűjtést...
Éppen ezért ajánlani tudom ezt a könyvet mindazoknak, akik gyűjtik vagy ezután kezdik gyűjteni a fehér bluesmuzsikát.
Vissza