Hiúság vására I-II.

Előszó

Az előadás rendezője a függöny előtt ül az emelvény deszkáin, nézi a Vásárt, és a nyüzsgő térség láttán mélységes mélabú érzése fogja el. Van itt eszem-iszom, szerelmeskedés meg szakítás, nevetés meg annak az ellenkezője, füstölés, csalás, verekedés, tánc és hegedűszó; hetvenkedők taszigálnak, piperkőcök mustrálják a nőket, zsebmetszők űzik mesterségüket, rendőrök leselkednek, csepűrágók (a többi csepűrágó, fene vinné el őket!) üvöltenek bódéik előtt, parasztok bámészkodnak az aranycsillámú táncosokra meg a szegény kimázolt akrobatákra, miközben hátul könnyű ujjú emberek kezelik zsebeiket. Igen, ez a Hiúság Vására; bizonyos, hogy nem erkölcsös hely, nem is vidám hely, csak nagyon zajos. Nézzétek csak a komédiások arcát, amikor munkájukból érkeznek, Jancsi-bohócot, amint éppen lemossa arcáról a festéket, és a ponyva mögött vacsorához ül feleségével és a kis paprikajancsikkal. A függöny rögtön felgördül, s ő "van szerencsém"-et kiáltozva hány majd cigánykereket.
A szemlélődésre hajlamos embert, ha ilyesfajta látványosságok között jár, nem nagyon ragadja el, azt hiszem, sem a saját, sem a mások jókedve. Egy-egy humoros vagy kedves jelenet itt-ott meghatja és elszórakoztatja - egy helyes kisgyerek, amint a mézeskalácsos bódéját nézi, egy csinos kislány, aki elpirul, miközben szerelmese udvarol és vásárfiát választ neki, szegény Jancsi-bohóc, aki ott a szekér mögött lerágja a csontot, tisztes, az ő ugrándozásaiból élő családjával együtt -, de általános benyomása inkább mélabús, mint derűs. Ha aztán az ember hazaérkezik, leül józan, elmélkedő, de nem könyörtelen lelkiállapotban, és könnyeibe vagy munkájába merül. Vissza