XIII. Táblaképfestészeti Biennálé

Előszó

A XIII. állomásához érkezett szegedi Táblaképfestészeti Biennále-sorozat közelmúltjára visszapillantva lényegi változások regisztrálhatók: új a kiállítást rendező intézmény, új a helyszín és megváltozott a lebonyolítás rendszere is. 2008 óta a REÖK szervezi és mutatja be a lassan három évtizedes múltú sorozat újabb tárlatait, s 2010-ben már a meghívásos és a szabad beadási rendszer együttes érvényesítésével: a rendezők által felkért, majd bemutatási zöld utat kapó meghívottak mellett a kiállítási felhívásra jelentkezők műveit ezúttal is zsűri válogatta. A számos esetlegességet hordozó tényezőn - a meghívottak körén és részvételi hajlandóságán, a jelentkezők aktivitásán, a válogatási szempontok érvényesülésén - túlmenően felmerül a festészet-ágazat, a táblakép-műforma kategorizálásának - végső soron a tárlat vezérelv-megjelölésének és keret-meghatározásának - dilemmája is. A Művészeti Szótár (Budapest, 1997. Corvina Kiadó) definíciója szerint „a táblakép olyan festmény, amelyen a kép hordozója a fatábla, ritka esetben a fém (újabban műanyag) lap. Ha vászonra festették, akkor függőképnek kell mondani, bár ebben a mindennapi használat nem elég következetes." Ezt a bizonytalanságot tovább növeli az a meghatározás, amely kimondja, hogy a függőkép a falra akasztható festmények összefoglaló neve, amelybe a táblakép és a keretre feszített vászonkép is besorolható. Talán ez a zavar, ez a pontos definíció-hiány okozhatta és okozhatja, hogy a fára és vászonra rögzített, vagy a legkülönfélébb hordozókat, anyagokat és eszközöket alkalmazó alkotások mellett megjelenhettek és megjelenhetnek e szegedi seregszemlén a papír-alapú munkák is: a táblakép-fogalommal igencsak nehezen összekapcsolható pasztellek vagy az akvarellek. Természetesen nem az anyagok és eszközök, a technikák bármilyen korlátozása, a művek uniformizálási szándéka ösztönöz, amikor - a művészeti ágazatok, a műfajok, a műformák és műnemek teljes elmosódásának, egymásba-játszásának oly régen megnyílt és napjainkban is megélt időszakában - megfogalmazzuk ebbéli fenntartásainkat, de valamilyen tág határok közötti egységes elvrendszer kidolgozására és érvényesítésére a karakteres tárlat-jellemzők megjelenítése és kiemelése érdekében a jövőben mindenképpen szükség lesz.
A klasszikus (vagy az annak vélt), meglehetősen ingatag táblakép-fogalom keretei között a 2010-es kiállítási együttesben is felfedezhetők a klasszikus képalkotó eszmények szellemében megszületett, hagyományosnak minősíthető (olaj/vászon, olaj/fa) alkotások és az új szellemű, a kép-tárgyakat, az új kép-médiumokat megjelenítő vagy megtestesítő munkák. Egyedi kompozíciók és sorozatok, a két beadható alkotás között összefüggéseket jelző és egymástól függetlenül létező művek, tiszta, egynemű képalkotó metódusokat alkalmazó és vegyes technikájú, esetenként applikációkkal gazdagított alkotások, a képsíkot tiszteletben tartó és azt megbontó, kis-, közép- és nagyméretű kompozíciók, a festői hatásokat kibontakoztató és az inkább a rajzos, grafikai kifejezést hangsúlyozó művek, demonstratív hangvételű és meditatív árnyaltságú, bensőséges atmoszférát sugárzó munkák sorakoznak egymás mellett, s magától értetődő a stilisztikai sokrétűség, a tematikai változatosság is. Konkrét és elvont, természetelvű és absztrakt, elbeszélő és minimalista, ábrázoló-leíró és szimbolikus-jelszerű, dekoratív és konceptuális jellegű, geometrikus és gesztusszerű, lírai ihletettségű és expresszív kivetítésű, emblematikus összegzésű és áradó emóciókkal áthatott művek körvonalazzák a XIII. Táblaképfestészeti Biennále megannyi festői szólamból szövődő, a piktúra egységesítő ereje által mégiscsak együtthangzó alaphangját.
Az ezredforduló körül többször is fellángolt a magyar művészeti fórumokon a vita: szükség van-e az átfogó, „országos" áttekintést adó csoportos kiállításokra. A szegedi Táblaképfestészeti Biennále megrendezése - és a szobrászok Szentendrén megindított kiállítássorozata, valamint az évtizedek óta továbbélő biennálék és triennálék sora - azt jelzi, hogy az ágazati- vagy műforma-keretek közötti összkép-teremtés igénye erősen tovább él, szándéka nem mellőzhető: így legalább látható és átérezhető néha valahol - és nemcsak a művészeti szférákra vonatkoztatva - hogy mi nincs, és hogy mi van.
Wehner Tibor | művészettörténész Vissza